Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz
Szemelvények Farkas Wellmann Endre verseskötetéből
Invok
A megismeréshez út már nem vezet, de
ha alkudni mégy, lelkemet vidd magaddal,
véled megyek, doktor Faustus,
hadd legyen szép paktumodból részem:
akivel osztozol majd a setét egészen,
egyszer mindkettőnknek megbocsát.
Alvállalkozóként hadd legyek veled,
türelmem és a tudásom vidd magaddal!
Itt visszavárlak, ahol a szentek
kegyelemben úsznak, mint aranyhal,
gömbüvegben, boldogan körbe-körbe,
nem értenek, és nem néznek tükörbe,
a szárazföldről álmaik sincsenek,
kiknek az élettér, mint a Föld, kerek,
míg az üveghez a kavics odakoccan,
és nem érdekli őket, hogy mivégre
és mi okból volt hasznos eme körtánc,
hát milyen alkut köthetne így az ember?
Én veled vagyok, mint a félelem:
üdvözöllek:
Hannibal Lecter
Hannibal Lecter Budapesten
Magába fordul minden lelkes állat.
Ember elé kerül, mi ember elé való.
Rejtve marad, mi értelmessé válhat:
az előrecsomagolt torz jövő idő.
Innen már tiszta a terep: ki maga keresi
a létezés antipólusát, megtalálja azt.
Nézd csak a kezem! Bűvészi mozdulat,
ahogy feloldalak a létezés szürkéjében,
a színehagyott rögvalóság már nem közeged,
de nem is mentesít.
Egyél agyat! Gyakorolj, eddz szelíd állatokon!
A csirkéé gyenge, a disznóé ízletes,
s míg az emberhez eljutsz,
nos, míg az emberhez eljutsz,
ez az út hol vezet?
Hogy is volt? Lélektől lélekig?
Hideg szikéddel szabdald fel a várost,
szeresd a szépet, a jót, és keresd meg magadnak!
Csak halandó vagy, nem legyőzhető.
Bizalom
Mint háztáji barom, ha levágja gazdája,
értetlenül néz a kézre, mi eddig etette,
szeme még lát, agya már halott,
így néz most a gazdájával szembe.
A szemekre néz, melyek bámulták reggelente,
hogy szépen nő-e, eszik-e a jószág,
és áldottnak érzi a kezeket,
melyek, ha nem verték, olykor simogatták.
De most a kézre néz, és mindent elfelejt,
igen, a kézre, benne a gyilokra.
Ahogy a napra nézek hajnalonta én is
s az éjszakákban felsejlő titokra.
Nem volt kérdés, hogy le fogsz-e győzni,
előtted állok, véres, nagy szemekkel,
álmaimban egy állat álmodik,
mégis, ki felébred, én vagyok, az ember.
Szerelemről
Ma este a hús ellen beszélek,
bár minden ösztönöm még hozzád taszít,
megolvadt fémek torz estéje ez,
melyben az anyag átváltozik.
Míg azt hittük, hogy sok-sok vágyból épül,
míg azt hittük, hogy egy lesz és örök,
nem tudtuk, hogy csak kölcsönkapott emlék,
lappangó kór a valóság mögött.
És változtatja formáját az anyag,
válaszol a mesterséges fényre,
átfordul az egykor-volt arany
valami abszurd, ismeretlen kékbe.
A szétmálló test, mit nem rögzíthet fénykép,
felvillan újra és mindhiába,
szemed régi színe világít még,
csörtet a zöld az ódon szépiában.
A tűnő régi mérték,
a bűbáj és varázs
darabokra hull szét,
– tán ez a ráadás,
és szétszakítja akkor a tekintet,
nem ruhádat, de alatta a bőrt,
a szerelem még húsról álmodik,
az anyagról, amellyel összenőtt.
Nézni a tükröt
Szögre akasztva a báli maszkokat
torzít, de tükröz még a foncsor,
vizsgálgatja beteg lelketek,
kóstolgatja Hannibal doktor.
– Ahonnan én jövök, most félve,
– a világomból tán ez is egy darab –
egy kultuszfilmből a valóságba lépve
megbámulom benned az igazat.
A fantáziádra ráhagyom,
hisz gondolni bármit is szabad,
a közeljövőt kicsit spoilerezni
egyetlen tisztem mára ez marad:
ha játszhatnánk, most eljátszhatnánk mindent,
míg várjuk a felmentést, a kataklizmát,
és átéljük az Európa-viccet,
a kegyelmet, méltatlan alamizsnát…
Lenyalogatjátok a cukormázat lassan
a casus belliről, alakot ölt a mélyebb réteg,
a pancserek földjén újra rend lesz,
és elfogynak végül az ellenérvek.
Meg bellum, izé, polgárháború,
önfeledt szabadság, s naponta egy új gender,
hús-vér alakban támad újra fel
mint biológiai hulladék, az ember…
S feltámad, amint csak fel szokott,
és hogy ki kit miért
vagy éppen mért nem öl meg,
érthetetlen hangulatzavar marad.
A napisajtóban az összes hülye hős lesz,
és kap majd új identitást
– a gyilkos, persze, nem az áldozat –
és ad is egy másik jövőnek.
(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021)