Halmai Tamás (Pécs, 1975) kétségtelenül napjaink egyik legtermékenyebb alkotója, aki sokoldalúságát számos kötetben bizonyította. A versek mellett esszéket, glosszákat, filmjegyzeteket ír, könyvismertetői fontos szerepet töltenek be a kortárs irodalom feltérképezésében, népszerűsítésében. Gergely Ágnes, Székely Magda és Takács Zsuzsa monográfusa (utóbbinak 2010 óta szakértője a Digitális Irodalmi Akadémián), de könyvet írt többek között Vasadi Péter, Rába György, Pilinszky János műveiről. – Kovács katáng Ferenccel e beszélgetésben arra vállalkoztak, hogy közösen föllapozzák az eddig 37 kötetet kitevő életművet.

„Mert emberszem utolsó olvasmánya
mindig a fény, a fedő fény mögötti.”
(Halmai Tamás: Pilinszky elköszön)

Kovács katáng Ferenc:Egy Pécsett adott interjúdban a következőket vallottad: „Aránylag könnyen írok. Lényegében bármikor (de főként a reggeli kávé, illetve az éjféli nihil után). Ami persze semmit nem mond a színvonalról, a mennyiségi hübrisz csak fedőtörténet a mulandóság elbliccelésére. Azért is írhatok viszonylag gyakran és sokat, mert a műfajok közti téblábolás fel-felfrissít. Két hét monográfiaírás után versek, aztán nyelvészeti glosszák, aztán filmjegyzetek, aztán esszé, aztán vers, aztán interjúválaszok, aztán felhagyás az irodalommal, aztán két hét monográfiaírás.” Az átlagolvasó viszont nagy bajban van, ha nevedre keresve egy rendszerezett életrajzot vagy Wikipedia-oldalt szeretne találni rólad. Segíts, kérlek, rendet vágni az „életművedben”! Haladjunk időrendben, s ne spórolj az információkkal! Kezdjük talán a monográfiákkal!

Halmai Tamás: Szerkesztői bizalom nyitotta ki bennem a monográfusi hajlandóságot: Hafner Zoltán – akinek egyébként is mérhetetlenül sokat köszönhetek – 2008 decemberében megkérdezte, volna-e kedvem Takács Zsuzsáról kismonográfiát írni. Nem a kedvemen, inkább a képességeimen gondolkodtam néhány hetet (a Takács-lírát már akkor is különlegesen nagyra tartottam), aztán márciusra elkészültem a kézirattal, mely egy év múlva meg is jelenhetett. Egyazon lendülettel ugyanoda (a Balassi Kiadó Kortársaink sorozatába) írtam még kis összefoglaló könyvet Székely Magda, majd Gergely Ágnes életművéről; s idővel kezemhez állt ez a szakmai forma: egyetlen alkotó művészete köré elrendezni, amit az irodalomról gondolni tudok (s tudni gondolok). Idevágó egyéb köteteim már nem klasszikus monográfiák, inkább kísérletező esszékötetek voltak – ami közös bennük, hogy mindannyiszor hozzám közel álló, jelentős, de a recepció által nem föltétlenül rangján méltányolt szerzőt olvastam könyvvé. Időrendben őket: Vasadi Péter, Rába György, Báthori Csaba, Fodor Ákos, Iancu Laura (kétszer!), Bertók László, Uri Asaf, Imre Flóra, Szécsi Margit, Acsai Roland, Pilinszky János. Pilinszky és Szécsi mellett egy távolabbi klasszikus előtt is tisztelegtem esszéciklussal és kötetcímmel: Az egyetemes Babits (Esztergomi esszék, 2021). Ezek mind filigrán hommage-ok, s legalább annyira az olvasati öröm megosztása a céljuk, mint a pőre szakmai tájékoztatás.

KF: Mondják, az első csók, az első szerelem (s az első vers – talán pont az előzőeknek köszönhetőn) felejthetetlen. Melyik az a legkorábbi versed, ami (lapban vagy kötetben) nyomtatásban is megjelent? Tudnál idézni belőle?

HT: Fájdalom esője és Hallod? Éjfél – a Holmi 1995/2. számában. Tanulságosan rossz versek, örömmel nem idézek belőlük.

KF:A fent említett interjúban azt is elmondtad, hogy „Az ihlet szakadatlanul útban van felénk, a magunk döntése, ajtót nyitunk-e neki. Nincs csatorna, melyen át nem közlekednek fények.” Vegyük sorra a versköteteidet, s mesélj róluk részletesen, akár úgy, mint „a” szerző, akár úgy, mint egy kívülálló ítész! 

HT: Örömmévalóság című, vegyes műfajú kötetemben (2017) is voltak versciklusok, de ezt éppúgy alkalmi kitérőnek látom, mint a Tám László fotóival megjelent Mindennapi angyalainkat (2019). Ezért csak az alábbiakra térnék ki röviden:

Amsterdam blue (2005): Versek és prózák karcsú gyűjteménye. Hang- és formakereső írások, sok parafrázissal s a hagyománytudat egyéb jelzeteivel. Posztmodern tudatosság, premodern szemszögekkel.

Kalligráfia (2010): Első nagyobb versgyűjteményem. Klasszikus (jambikus-rímes) dalformák, szabadversekkel és drámai jambusokkal. Teológiai dilemmák elrendezése a fény motívuma köré. Jelszavaim valának: derű és szeretet és kereszténység előtti mitologémák.

Szilencium (2012): Közelítés az említett távlatokhoz, három lépésben: japán ciklus, hangjáték két gyerekkarakterre és hagyományosabb versek.

Rezervátum (2015): Kikéredzkedés a keresztény vallási terminológiából – egy felekezetek fölötti/közötti spiritualitás vonzásában. A központozás elhagyása sem szerzői restség jele, inkább a fölöslegeket elhagyni kívánó végleheletek szokásrendjével rokon.

Terapion életei (2019): Szerepjátékos poétikai játék. Csaknem gyerekversszerűen egyszerű és naiv bonyolultságok; főszerepben Terapionnal, aki talán a szerző alakmása – és Jüe-csóval, aki talán Terapion alakmása.

Jézus öregkora (2019): Válogatott és új verseket közlő kötet; szintézisnek szántam, addigi lírikusi ténykedésem minden kudarcát igyekeztem lekiismeretes kétségbeeséssel összefoglalni benne. Manírok és metafizika.

Kint lények járnak (2020): Elmozdulásnak gondolom, több vonatkozásban. Személyesebb anyag a korábbiaknál (itt már megengedi magának a nyelv az alanyi beszédmódot); a rímes csilingelésnél meghatározóbb a drámai jambusok kopár pátosza; és a fényeskedő derű sem ódzkodott már helyet szorítani mentális pajtásainak (a depressziónak, a melankóliának, az éjféli démonkáknak).

Ezerjófű (2021): A Kint lények járnak anyagánál korábban született versek, ennyiben a korábbi pályaszakaszhoz tartoznak. Ezer háromstrófás szöveg keresztrímekkel, jambusokban, központozás nélkül. Metafizikai napló, avagy vallomás helyett eszközölt tudatáram. Tizenkét sorok az egyetlenről.

Nyomda közelében jár már egy újabb nagyszabású verseskötetem: a Napkút Kiadó jóvoltából jelenik meg hamarosan Előfeledések címmel 777 hétsoros versem (rímtelen félszonettek, minthogy 10–11 szótagos jambikus sorokból állnak). Az Ezerjófűnél verstanilag talán meztelenebb, de szójátékaiban vakmerészelőbb korpusz. Gondolati költészet – amennyiben együtt gondolkodásra hívja az olvasót.

KF:Bartusz-Dobosi László szerint „Újdonságként hat az Ezerjófű című kötetben a költőtől szokatlanul sok önéletrajzi elem, az önazonosító szándék, az önmagyarázat.” E műtől függetlenül is felmerül az emberben, ki valójában Halmai Tamás? Honnan a tálentuma? Több generációra visszanézve, kik a felmenőid? 

HT: A családtörténetem nem vonultat föl irodalmárokat; alighanem jómagam kezdem (és zárom) a sort. Gyakorlati magyarázat persze van az irányválasztásomra: szövőnő édesanyám kezében mindig láttam könyvet, s ragadt a példa. Viszont amit talentumnak nevezel, korántsem személyes tehetség. Ha adódik érvényes, vállalható, távlati mondatom, az sosem magánérdem: olvasmányélmények, hagyománytörténések, szakmai és baráti beszélgetések emlékezete éppannyira vízjelződik benne, mint amennyire a nyelvnek magának az öntörvényű és eleven kreativitása. Ahogy a személyes identitásunk, úgy a személyesnek látszó írásművünk sem egyéni és egyedi teljesítmény: hálózatos erővonalak el-elmozduló csomópontjaként érdemes inkább rátekinteni.

KF:„Nyitottság és figyelem a kortárs lírára, vallásbölcselet és dalszöveg-költészet, szerzetesség és közszolgálati média: Halmai Tamás kötete főleg az állandóságot, a közös pontokat keresi a kultúra regisztereiben.” – írja Gere Zsolt recenziókat, kritikákat, tanulmányjellegű írásokat tartalmazó, Isteni fény, emberi lény című könyvedről. Kérlek, sorold elő, beszélj nekünk az ilyen témájú köteteidről is! 

HT: Recenziókat már egyetemistaként rendszeresen közöltem például az Alföldben és az Iskolakultúrában (Keresztury Tibor, illetve H. Nagy Péter rovatvezetői biztatására). Értekező prózai gyűjteményeim (Közelítések, távlatok, 2008; Újraírt emlékezet, 2010) eleinte tudományosabb igényű tanulmányokat és kritikákat fogtak egybe – a 2000-es évek közepén-végén fordult az érdeklődésem az esszé műfaja felé. Egy idő után jobban esett az oldottabb – és esetenként a széppróza jegyeit is magára vevő – megszólalás; s úgy rémlik, a laikus olvasóra is nagyobb tekintettel kezdtem lenni. Nem függetlenül a közreadási körülményektől: Balogh Robi író-szerkesztő barátom rendszeres publikálásra kért föl a Terasz.hu oldalán, s a Vigiliának is akkoriban lettem állandó szerzője (itt Bende Józsefnek tartozom köszönettel a már csaknem két évtizedes munkakapcsolatunkért). Efféle köteteket komponáltak tehát ezek az évek: Versnyelvtanok (Elemző esszék kortárs versekről, 2008), Isteni fény, emberi lény (esszék, kritikák, 2009), Az anyagtalan morfológiája (esszék, kritikák, recenziók, 2014), Örömmévalóság (prózák, esszék, versek, jegyzetek, 2017), Nikla és Dardzsiling között (33 verselemzés, 2019), Az egyetemes Babits (Esztergomi esszék, 2021)… 

KF:Gyakran írsz a MA Populáris Kultúra Kutatócsoport (Selye János Egyetem) blogjára. Korábban a kutató elme, a jó tollú alkotó féltve őrizte gondolatait mindaddig, amíg egy jónevű szaklapban, pontokat érő tanulmányként meg nem jelentette. Nem félsz, hogy „elhappolják” a gondolataidat?

HT: Évente egy-két gondolatot érzékelek magamban, a többi csak csélcsap szöveg és stiláris kacskaringó. Amire utalsz, nem is szűken vett tudományos teljesítmény: kisesszék sorozatokról, jegyzetek filmekről, glosszák videoklipekhez… Nagyjából egy éve, a karanténlét kényszerei közt világot nyitottak ki a vizuális kultúra elérhető vívmányai. Az elnök emberei c. sorozatról írtam először (lenyűgözött a színészi játék, a narratív komplexitás, a Sorkin-féle dialógustechnika), nem gondolva, hogy még másról is fogok. Fogtam. Öröm, hogy H. Nagy Péterék nyitottak e szöszök közlésére – pihenésképpen írom ezeket, alighanem egy populáris kultúrába ágyazott gyerekkor éled újra általuk.

KF:Hogy tárolod az írásaidat? Hány biztonsági másolatod van? Naprakész a leltár?

HT: Merevlemez, pendrive, felhő… Próbálok körültekintő lenni. És, a magam érdekében, rendszerető is: mappák és almappák gondos labirintusában szállásolom el a friss írásokat. Szeretem rögtön látni, hogy egy épp elkészült szöveg melyik tervezett kötetkompozícióban kaphat majd helyet. Jó ideje inkább könyveket írok, mint különálló szövegeket, talán a folyóiratközlések sűrűbb szorgalmazásától is ezért szoktam el. 

KF:Éveid száma alig több, mint a köteteidé. Amilyen ütemben haladsz, talán már az idén lekörözöd magad. Mik a terveid 2022-re?

HT: 37 kötetem jelent meg (a Napút Online szerzőrovatában megtalálni a listát a nevem alatt), 15–20 kötetnyi egyéb anyag várakozik a fájljaimban. Ezek közül néhánynak a megjelenése 2022-ben biztosnak látszik: Előfeledések (versek), „Ha angyalt látsz vendégül…” (Károlyi Amy költői világa), Pascal, Hölderlin, Weil (Kommentárok és kontemplációk), Az orfeuszi nádasok felett (Takáts Gyula drangalagi költészete)… Ami írói terveimet illeti: egyrészt folytatnám popkulturális jegyzeteimet. Másrészt formálódik egy új, szintén testesnek ígérkező lírai anyag, Hangtáj munkacímmel. Több versforma és beszédmód rendezett szétrajzását kínálja majd a befogadónak, bár legjellemzőbb verstípusa a rímtelen shakespeare-i szonett lesz. Legtávlatosabb elképzelésem az irodalmon túli hallgatás vízen inneni partokon – de az ilyesfajta csöndet alighanem nehezebb kimunkálni, mint három naprendszer legszebb versét.

KF:„De ami marad, csak a költők műve.” (Hölderlin: Visszaemlékezés, ford. Tandori Dezső) – Ezt az idézetet az éppen nyomdába tartó kötetedből vettem. Fülszövege rövid, velős: „A világkultúra három fontos – és a szerző számára különösen kedves – alakjával foglalkozik Halmai Tamás legújabb kötete, mely Blaise Pascal Gondolatok című művéből, Friedrich Hölderlin verseiből és Simone Weil értekező prózájából kimetszett szöveghelyekhez fűz értelmező jegyzeteket.” Beszélnél nekünk a részletekről? Hol fog megjelenni? 

HT: Fentebb szóba hozott monografikus köteteim mind magyar szerzőkkel foglalkoztak. Már csak ezért is eltűnődtem azon, a világirodalomból kik a legkedvesebbjeim, legfontosabbjaim. Pascal, Hölderlin és Weil írásaihoz rendszeresen visszatér a figyelmem is, a tudatalattim is – nem tehettem meg, hogy nem adózom nekik önálló kiadvánnyal. Muszáj azonban hangsúlyoznom: a miniesszék, melyekkel e három hallatlan életművet körbeolvasom, a magyar Pascal, Hölderlin és Weil nyelvi és gondolati teljességét olvassák körbe. Amit tudós szakmonográfusként nem tehettem volna meg: fordításban olvastam mindhármukat – ahogy a magyarországi olvasók többsége is. De hát a fordításirodalom éppúgy része a nemzeti kultúrának és emlékezetnek, mint a saját literatúra… (A Lenni vagy nem lenni akkor is szállóige a magyar közbölcsességben, ha tisztában vagyunk a To be or not be formulával.) A kötet a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában jelenik meg valamikor 2022 elején, köszönet érte Szondi Györgynek.