Gáspár Ferenc írása Novák Valentin A szolnoki csata című novelláskötetéről

Én nem gyönyörködöm az emberben, mondja Novák Valentin, Shakespeare-rel szólva, legalábbis ezt gondoljuk, ha csupán felületesen olvassuk legújabban megjelent novellagyűjteményét. Ha viszont alaposabban megrágjuk, nem sajnáljuk az időt és a fáradságot, más következtetésre is juthatunk, afféle mégis morál, mégis hit eredményre.

„Novák Valentin tanulatlan talentumokkal megáldott szerző, aki minden idegszálával arra törekszik, hogy jól értse és pontosan olvassa önmagát.” És még: „…mennyi valóságot bír el a költészet és mennyi költészetet bír el a valóság…” – írja Novák Valentin novelláskötete, A szolnoki csata fülszövegében Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, és ez a kijelentés ugyanúgy igaz, mint ahogy a magam részéről indítottam ebben a recenziómban. Hogy melyik megállapítás az erősebb, azt talán nem kell feltétlenül meghatározni.

Mert mindjárt a címadó elbeszélés, A szolnoki csata is egyfajta hamis valóság és a ki tudja milyen igazság összekeveredéséről, egymásnak ütközéséről szól a párttitkár elvtárs hazug jelentése és a mozgássérültek Tisza-parti bulijának megjelenítése közben. Ez az egyetlen novella, amely a rendszerváltozás előtti időben játszódik, a többi inkább jelen idejű, vagy ki tudja, milyen idejű ebben a harmadik-, negyedik- (nagyon sok!) dimenziójú Valentin-világban. Talán egy van még, amely az unitárius vallás felvételéről szól, ahol a múltban megjelenik egy évszám, 2007, illetve a legújabbak közül a Hajnali robbanás címűben találunk utalást korunk vadonatúj betegségére, a koronavírusra, tehát ha be kell lőni az időt, akkor az 2020 és 2021 között lehet.

De be kell-e lőnünk az időt egyáltalán? Vagy a teret, hiszen a kötet végén már „A Hold környékén nyoma sem volt a Földnek”. Tehát a Föld is eltűnik, megsemmisül. (Szabadulás) A Minden életcíműben pedig az ókori Pelso ideje keveredik össze, vagy inkább összenő néhány más korszak Balatonjával, és a legújabb kor Black Lives Matter mozgalmának állításaival.

Az első elbeszélésekben úgy tűnik, még fontos a tér és az idő, a csokrokba szedett írások középső szakaszában (Bírod Te!) a tér leginkább az áldott és átkozott nyócker, az idő pedig eléggé mai, kivéve a Zóna címűt, melyben P. Howard, vagyis Rejtő Jenő is megjelenik, ám a kocsmai beszélgetők stílusa és egy feltehetően tudatos utalás a mára szintén a jelenkort idézi. (Az utalásban az egyik szereplő zsebében „számos forintocskák” lapulnak, miközben tudjuk, hogy akkoriban a pengő volt divatban.)

De nem csupán a dimenziók eleinte még könnyebben olvasható módja változik, amint egyre előbbre jutunk az olvasásban és mind mélyebbre a Valentin-világban. Szándékosan használom a keresztnevét. A Valentin keresztnév annyira különleges és sok jelentésű, hogy jobban megragadja az írások lényegét, mint a Novák, hiszen a szerző személyes énje ezekben a roppant sűrű elbeszélésekben egyre inkább beleivódik a szövegbe, mind jobban eggyé válik az elbeszélő én, a szubjektum az objektummal, mely maga is már-már annyira szubjektív, hogy azt egyedül csak ő tudja átfésülni, mintegy átszitálni saját magán, hogy néha-néha már azt hisszük, a szöveg teremti a szerzőt, vagyis világát – néha pedig fordítva. De azt hiszem, magam is belebonyolódtam ebbe az elemzésbe, amint megpróbáltam megragadni a Valentin-univerzum lényegét, viszont talán sikerült érzékeltetnem, mennyire szürreális világokba leshetünk itt bele olvasás közben. Alice Csodaországa, Tükörországa ehhez képest kismiska.

Mert eleinte ugyan még világos, hogy elsősorban a kisemberek, a romák, hajléktalanok, magukra hagyott és elárvult öregasszonyok hol lírai, máskor meg brutálisan kemény megjelenítése a tét, később viszont már nehezebben törjük fel a novellák páncélmázát, melyekben nemcsak P. Howard, de maga Szent Ferenc is megjelenik. Időnként, az elbeszélés vége felé, megcsap az „aha-érzés”, hogy mindez tulajdonképpen az író, Novák Valentin megtéréséről szól (Vízpróba), máskor viszont elég gyorsan kiderül, hogy semmi sem igazi, minden csak látszat (A látszat szent, avagy a futurisztikai ballon). Mindezek a novellák a harmadik fejezetben, a Csák Máté unokájában olvashatóak, de még ide is belefért egy viszonylag realista történet, a Meghívás című, melyben korunk újgazdag gazembere meséli el hozzá képest lúzer haverjainak az ő furcsa sikertörténetét. Mindezt teszi olyan varázslatos nevekkel fűszerezve, mint a Rézműves Dzsúlió vagy a sokatmondó Lopodi Lajos. Mintha Krúdy és Rejtő lenne itt összegyúrva, s bár Valentin egy írásában még Csáth Géza – pontosabban a könyve – is megjelenik, mégiscsak a Tabán és Óbuda mesélőjének, a kiskocsmák és a nők szerelmesének, Szindbádnak mai utódja ő, vagy éppen ellenkezőleg: Csák Máté unokája. Magányos szerző a nyóckerben, késői unitárius kisnemes, akinek lerobbant vírustüskéi, „…ha úgy tetszik embertorzóim – a maguk csonkaságában vánszorogtak tovább a hajnalban”.

Éjszakai szerző Novák Valentin, amint magáról is megírja a Vízpróbában, s a hajnal nem a felébredés, hanem vagy az alkotás, vagy még inkább: a másnaposság ideje.

Mi, olvasók sem érezzük ezt másképpen. Amit a nagy filozófusok, Spengler, Ortega vagy az írók közül Márai Sándor megjósoltak, vagyis a Nyugat alkonyának, a modern civilizáció válságának szökőárja nem csupán megérkezett, hanem már jó ideje el is árasztott bennünket. A lírai én ezt érzi, s ha nem is mondja ki egy az egyben, ezt érezzük, ezt éljük át vele együtt. S már nem vár ránk az a fajta szürreális „megváltás” sem, ami Valentin korábbi regényében, az Álomtourbinában, ahol a főhős a Pilis hegység Mexikó nevű rétjén kerékpározva egyszerre Tenochtitlanban találja magát, hogy feláldozzák őt a Kígyóisten oltárán. Már a szívét sem akarják kitépni. Az alkesz Janó hiába izgalmas személyiség, többre érdemes ember, mégis eltűnik majd a semmiben, vagyis „becsatornázzák a sehová sem vezető fősodorba” (Salföld 8), a kilencvenkettő éves, gyerekei által magára hagyott özvegy Szekeresnét pedig „elkapta a fekete tölcsér, melynek tetején a szürke, lecsorgó felleghab, mint olvadó halálfagylalt trónolt.” (Frontok)

Ez van, mondja Novák Valentin, nekünk ez jutott. És a sok reménytelen élet, semmibe vezető sors között a szerző mégis felvette a hitet: Egy az Isten, írja a Vízpróbában, és nekifeszül a laptopjának, hogy megírja a novelláját egy irodalmi pályázatra. És akkor „Bartókkal karöltve áradtak a mondatok… Érezte az Isten most vállára tette a kezét, és levett onnan minden terhet. Hajnali negyed négykor végére ért ennek az útnak is…”

Mert még a végítélet kezdetén is Egy az Isten. Aki mégiscsak gyönyörködik egyszerre torz és csodálatos teremtményében, az emberben.

(Hungarovox Kiadó, 2021)