Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas írót 2021-ben megjelent A vendégmunkás (és a) dalaicímű könyvéről kérdeztem. – Nagy Lea interjúja.

Nagy Lea: A könyved témája a székelység. Nyelvezete (ahogyan más könyvismertetődben is írják) székely vagy ál-archaikus nyelven szólal meg. Úgy érezted, hogy a tematikát tekintve mindenképp szükséges ez a nyelvezet hozzá? Vagy nem volt tudatos? 

Nagy Koppány Zsolt: Az élő, a létező székely nyelv használata nagy élmény – bár én korántsem űzöm és tudom olyan professzionális szinten használni, mint első számú kutatója (és irodalmi műveiben ragyogó felhasználója), Sántha Attila. A kötetben szereplő szövegek így nem annyira nyelvileg, mint inkább tematikai szempontból tartoznak össze. A kivándorlásra, vendégmunkálkodásra, az erdélyi magyar és a magyarországi magyar ethosz közötti különbségekre koncentrálnak leginkább, lehetőleg és szerzői szándék szerint humorosan. Nyelvileg inkább csak az első szöveg székely – vagy inkább székelykedő.

NL: Mit kell tudni általánosan a vendégmunkásokról?

NKZs: Főleg a rendszerváltás utáni első évtizedekben, tulajdonképpen a kettős állampolgárság megadásáig éltek, éltünk át hihetetlen megaláztatásokat egy olyan országban, amely polgárainak éreztük, hittük magunkat, amelyre, mint távoli és utolsó reménységünkre, vezérlő csillagunkra tekintettünk otthonról. Mindenki számára ismertek lehetnek a képek, ahogy a Moszkva téren álldogáló munkások közül az izmosabbakat kiválogatják a magyarországi, elsősorban építési vállalkozók, ahogy a határőrök a jobb fizetés reményében a családjukat hátrahagyó és egy mégiscsak teljesen különböző kulturális és szociális közegbe csöppenő, majd mások javára megfeszített tempóban dolgozó vendégmunkásokkal packáznak, és persze ismerjük őket akkor is, amikor hazamennek elkölteni a forintjukat, és a rájuk ragadt budapesti nyelv- és stílusvakolat vastag rétegekben potyog és mállik le róluk. Mindenesetre elég sok mindent építettek itt, és elég sok angolt is tanítottunk a helyieknek. Merthogy én nem az építőiparban, hanem a nyelvoktatásban dolgoztam évekig, de ugyanolyan megaláztatásokon mentem keresztül, mint az építőiparbeli vendégmunkás-kollégáim, kezdve a „Beszél magyarul?” kérdéstől a hivatalokban, félórányi beszélgetés után, csak a megalázás kedvéért, egészen addig, hogy a puszta letelepedési engedélyre hét évig vártam, pontosabban hét éven át kínlódtam érte, azt bizonygatva, hogy el tudom tartani magam, hogy nem vagyok nemzetbiztonsági szempontból veszélyes, sem kockázatos, és hogy elég jól beszélek magyarul is, tekintve, hogy magyar vagyok, és könyveket írok. Persze, nem panasz ez, én választottam, senki nem kényszerített rá, és voltak, vannak sokkal nehezebb sorsok is – ezért próbálok a könyvben ironikus és humoros-keserű hangon beszélni az egészről (hiszen csak így lehet), különösen mivel ez az egész pszichotikus létállapot rengeteg groteszk és irodalmilag (is) jól hasznosítható élményt és eseményt vonultat fel.

NL: Visszatérő eszközöd a humoreszk, groteszk, irónia etc. használata műveidben. Elmondható, hogy ez egy eszközöd a néha kegyetlen hétköznapok túlélésére is?

NKZs: Nálam kiválóan bevált. Azt mondják, a humoros írások szerzői eléggé savanyú emberek a hétköznapokban: igen, nyilván az írásra tartogatják a humormuníciójukat, de olyankor aztán gyorsan és alaposan túl is élnek – az időben előre és hátrafelé egyaránt, egészen a következő lehetőségig, amikor írhatnak. Persze, nem mindannyian ugyanazt találjuk humorosnak, sőt maga a humorérzék is változik, gondoljunk csak arra, hogyan viszonyulunk életünk különböző szakaszaiban mondjuk a szóviccekhez. De azért vannak viszonyítási és megkerülhetetlen pontok. Magunkból például remek dolog hülyét csinálni, magunkon gúnyolódni igen kedves és hálás feladat, mert ezzel két legyet ütünk egy csapásra: elébe megyünk annak, hogy más csináljon hülyét belőlünk, más gúnyolódjon rajtunk, jól kifogjuk a szelet a vitorlájából, illetve nem sértünk meg senkit, és ez bizony ebben a píszídiktatúrában, amivé a világ lett, elég fontos dolog, túlélési, morális meg-nem-semmisülési szempontból különösen.

NL: A vendégmunkás és a dalai c. írásod már 2004-ben megjelent Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk c. regényedben, ahol az „epilógus” részben a hazátlanságról írsz. 2004 óta eltelt egy kis idő. Azóta változott benned ez az érzés bármilyen irányban? A hazátlanság érzése…

NKZs: Nem sokat változott, itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben. Belenyugodtam, hogy az áttelepülésre sokféle szempontból rámegy egy generáció – mely generáció a mi családunk esetében én vagyok. De ez végül is nem olyan nagy ár azért, hogy a gyermekeim már itt érezzék itthon/otthon magukat. Mindenesetre furcsa belegondolni, hogy a sivár kilencedik kerületi táj (táj?!) lesz számukra az a szívet megdobogtató kép, ami nekem a Maros megyei lágy dombvidék, vagy az a pillanat, amikor a balavásári nagy kereszteződésnél elfordulok Szováta és Székelyudvarhely felé. Mi, Hargita és Maros megyei székelyek ott érezzük igazán azt, hogy hazaérkeztünk, és hiába kell még egy-két órát vezetnünk, immár biztonságban vagyunk: megszáll a nyugalom és a hazaérkezés-élmény csöndes öröme.

NL: Mi az az egy szó, amivel a székelyt jellemeznéd?

NKZs: Az előző érzelmes válaszból nem következik ugyan, de minden más szempontból a legtalálóbbnak ezt érzem: kaján.

NL: Milyen olvasóknak ajánlod a könyvedet? Meghatározhatja-e az olvasót az, hogy ő hol született?

NKZs: Talán nem hangzik a válasz elég átgondoltnak, de mindenkinek ajánlom: a sorstársaimnak mindenekelőtt, aztán azoknak, akik sorstársaim lehetnek (mert mostanában hallani fordított irányú vendégmunkálkodásról is: magyarországi lakosok mennek Romániába dolgozni), azoknak, akik csak érdeklődnek a határon túli magyarok sorsa és érzései iránt (van nekik olyan is, bizony), azoknak, akik szeretik a jó irodalmat –  és ha valaki a fentiek közül egyik csoportba sem tartozik, neki az illusztrációkért ajánlom a könyvet. Csillag István olyan ihletett munkát végzett, amelyik – meggyőződésem – igen előkelő helyre röpítette szerény könyvemet az illusztrált könyvek illusztris társaságában.

NL: Lehet-e a jövőben olvasni majd még tőled hasonlóan lehengerlő, humoros, ebben a tematikában megmaradó könyvet? Min dolgozol most?

NKZs: A stílus sokat nem változik, igyekszem tartani magam a szerzői szándék szerint humoros és groteszk hanghoz – a rövidprózák esetében. Jelenleg azonban egy durva eseményt feldolgozó regényt írok, abban sok humor nem lesz, nem is tud lenni. A vendégmunkás-tematikával pár éve végleg leszámoltam, nem szerettem volna ugyanis, ha csak ehhez kötik az alkotói nevemet, és nem is tudtam volna (és továbbra sem tudok) semmi újat írni, mondani az ügyben, a továbbiakban sem erőltetem hát. Ehhez képest ez a könyv persze kicsit későn érkezett, de hát most nyitott a sors nekem tért. Immár azonban kerek és végleges a történet, több vendégmunkás-dal nem lesz.

NL: 2021-ben három könyved is megjelent egyszerre az Előretolt Helyőrség Iróakadémia gondozásában (A vendégmunkás (és a) dalai, Apucifoci, Lórúgás gyomorszájra). Hogyan kapcsolódik egymáshoz e három mű?

NKZs: Csoportosítgattam a szövegeket, és halványan felderengett három különálló egység: egy komoly-komor, mégis vicces novellákból álló halmaz (ez lett a Lórúgás gyomorszájra), egy humorosnak szánt tárca-, illetve humoreszkgyűjtemény (ez lett az Apucifoci), és végül – végre! – nekem is lett székely könyvem, ez A vendégmunkás (és a) dalai. A kapocs a szerző személye, stílusa, fanyar, gunyoros, szarkasztikus és önironikus hangja.

NL: Hogy látod, sikerült átadnod a kötettel (köteteiddel) azt az olvasóidnak, amit szerettél volna?

 NKZs: Igen, sikerült. De még ennél is nagyképűbben hangozhat, bocsánat hát érte, ha azt mondom: ez a könyv nekem volt fontos. Hogy legyen. Hogy Csillag István illusztrálja. Hogy egyben legyenek a tematikailag összetartozó szövegek, hogy a nevem ott legyen egy ilyen szép könyvön – ez talán a legszebb és legvagányabb könyvem eddig. És ez a vágyam maradéktalanul, teljes mértékben teljesült – márpedig ez a fajta teljesség szinte ijesztően szokatlan dolog a magunkfajta emberizinkek számára, de lám, mégis sikerült! Boldogság van. Az olvasóval való interakció viszont még csak ezután következik, most kezdődik: ott már nem leszek jelen, csak imádkozni, nihilistább perceimben pedig szorítani tudok azért, hogy sikerüljön jól az is, hogy jó legyen az olvasói élmény – én ezért, úgy érzem, mindent megtettem, a könyv további sorsának immár ő maga a kovácsa.