Wehner Tibor író, művészettörténész 1948-ban született Sopronban. 1967-ben érettségizett Budapesten a Petőfi Sándor Gimnáziumban. 1971-ben végzett a szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézet népművelés–könyvtár-, majd 1982-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakán. Szinte lehetetlen felsorolni eddigi munkahelyeit, szerkesztőségi tagságait, a művészeti életben betöltött, önként vagy hivatalból vállalt szerepeit. Tanulmányai, szakkönyvei megkerülhetetlenek, némelyik a napi eligazodást segíti, némelyik a jövőnek szól. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Új kötetedet forgatván (A turul diszkrét váza, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2021) – mint egy lurkó az ABC csokis gondolái között – bódultan futtatom szemem a tartalomjegyzék felett. Személyes érintettség itt-ott: Cyra (Cyránski Mária) férjével, Koffán Karcsival egy tanszéken oktattunk a Dunaújvárosi Főiskolán, a restaurálás alatt álló Turul (amúgy ez nem az a szobor, amelyikről Te írtál) alatt szinte naponta sétáltunk a Nemzeti Galéria előtt, Bencsik István szobrászról a minap olvastam életrajzi vonatkozású történeteket, a zuglói Stefánia Palota kertjében gyakran ottfelejtem magam, s a József nádor tér csilivili posztmodernjétől könnyen megcsömörlök. Végül is sorra elolvastam a kötet írásait, s még az ismeretlen címűek közül is sokban fedeztem fel ismerős helyeket, neveket, műtárgyakat. Kérdésem végül is Wagner Nándor dunaújvárosi „hazatérésére” vonatkozik, hiszen éleművének egyik első és egyik utolsó szobra is ott került felállításra. Mit kell tudni ezekről az alkotásokról?

Wehner Tibor: Wagner Nándor, aki fantasztikus életpályát bejárt, óriási életművet teremtett szobrászművész volt, 1922-ben született Nagyváradon és 1997-ben halt meg Mokában, Japánban. Művészeti tanulmányait szülővárosában és Budapesten végezte, és 1956-ig Magyarországon tevékenykedett. 1955-ben került Dunaújváros központjába a ma is a városlakókat köszöntő Vízhordó lány című, mészkőbe faragott kútszobra. Vérbő szocreál alkotás, de ugyanebben a periódusban olyan drámai erejű műveket is megformált, mint az 1999-ben Székesfehérváron felállított Corpus Hungaricum. Özvegye, Chiyo Wagner támogatásával 1999 és 2021 között számos műve kerülhetett elő múzeumi raktárból vagy térhetett haza Japánból, így ma már Wagner-szobor vagy -emlékmű állhat Székesfehérvár, Nagyvárad, Budapest és Miskolc közterein, és e program jegyében érkezett meg Dunaújvárosba a Filozófiai Kert egyik elemeként, a művész  utolsó alkotásainak sorában megszületett Mózes-szobor is, s foglalhatta el 2020-ban helyét – az első dunaújvárosi munka felállítása után hatvanöt évvel – a Krisztus király római katolikus plébániatemplom homlokzata előtt. Megvallom, hogy meglehetősen nehéz és elhúzódó előzetes tárgyalásokat követően, hosszas keresgélés után – miként a budavári Földanya esetében is – a Mózes helyét is én találtam meg, annak a munkafolyamatnak a részeként, amelyben immár két évtizede dolgozom a Wagner-munkásság feltárása, feldolgozása, műveinek magyarországi megismertetése érdekében. A program indulása mesébe illő volt: valamikor az ezredfordulón egyik éjszaka telefonon hívott Supka Magdolna művészettörténész: van egy magyar szobrász, kellene írni róla egy könyvet, jövő héten utazol Japánba, mondta, és ezzel megkezdődött ez a még napjainkban is zajló, ma is sok meglepetést tartogató munkafolyamat.

KkF: Önéletrajzodban a Tanulmányok, cikkek, katalógus-bevezetők címszó alatt 1971 és 2021 között 1801 írást számoltam össze. Vélhetően tetemes időt kell kiállításokon, helyszíneken töltened. Az íróasztal melletti munka is elengedhetetlen. A ’70-es években nyilván sokat jegyzeteltél kézzel. Aztán jöttek a manuális- és a „villanyírógépek”, végül a számítógép? Áruld el a munkamódszeredet!

WT: Minden munka más, és minden munka összetett. Más egy kiállításmegnyitó munkamenete, más egy katalógusbevezető megfogalmazásáé, más egy tanulmány vagy egy kismonográfia, egy könyv megírásáé – más az írás és egészen más a szerkesztés –, másként kell felkészülni egy konferenciaelőadásra, mint egy szoboravatóra. (És akkor még nem ecseteltem, hogy a szakmunkák mellett milyen speciális feltételek és körülmények, különleges pillanatok kellenek a próza- vagy versíráshoz, vagy amikor belevágok egy drámai – leginkább rendhagyó, formabontó – szöveg megírásába.) Mindenre alaposan fel kell készülni, sokat kell kutatni az előzmények, a korábbi feldolgozások, a körülmények, a részletek, a párhuzamok után, rengeteget kell olvasni, tájékozódni. És aztán a legvégén következik a dolgok leírása, az értelmezési kísérlet. Amikor aztán az utolsó pontot is kiteszem, csaknem mindig megállapítom, milyen felületes, összecsapott a produkcióm, és ha lenne elegendő időm, akkor milyen jó és fontos megállapításokat, következtetéseket fogalmazhatnék meg. Rohangálok össze-vissza Budapesten és az országban – főként azért a Dunántúlon –, kiállítótermek, múzeumok, műtermek, szoborhelyszínek között, sok a szakértői munka, a zsűri, a műteremlátogatás, a helyszíni szemle, a konzultáció stb., stb. Az 1990-es évek közepéig írógépen kalapáltam – az első írógépemet egy irodalmi pályadíjból még gimnazistaként vásároltam (nagy kincs volt akkoriban egy ilyen gépezet) –, ma már természetesen számítógépen dolgozom: napjainkban némi határidőhaladék reményében már nem lehet hivatkozni a postára, mindent e-mailben kell mindenhova elküldeni és azonnal.

KkF: Könyveid, önálló kiadványaid száma 66. Nem félsz attól, hogy a digitális őrület – tetemes súlyuk ellenére – lesöpri papíralapú kiadványaidat a könyvtárpolcokról?

WT: Nem nagyon érdekel, hogy a digitális médiumok és a hagyományos, nyomtatott kiadványok párharcából ki kerül ki győztesen, de azt biztosan tudom, hogy egy nagyobb áramszünet – vagy kozmikus vihar – esetén a könyvek esélyei nagyobbak. A könyvek – ezt tanúsítja a mögöttünk hagyott évszázadok története – megmaradnak, a digitális hordozókról és közvetítőkről néhány évtizedes, sok aggállyal terhes tudásunk van. Én a régi idők dokumentátora (írója) vagyok, aki a hagyományos formákhoz és eszközökhöz vonzódik. A digitális megjelenés nem nagyon lelkesít: számomra elengedhetetlen, hogy belelapozhassak egy könyvbe, folyóiratba, napilapba.

KkF: Azért azt illik elárulni a kedves olvasónak, hogy szerteágazó érdeklődésed írásos anyagaiból – a kérdező munkáját segítendő –, 20 művet bocsátottál a rendelkezésemre (szépirodalmi könyvek, bibliográfiák, tanulmánygyűjtemények, kiállítási- és életműkatalógusok, dokumentumok). Be kell vallanom, nem győztem elolvasni minden sorodat, hiszen pl. a négy vaskosabbja 531, 717, 838, illetve 927 oldalas: Kerámia, textil, üveg, Napkút Kiadó, 2016; Tapló, Enciklopédia Kiadó, 2013; Tapló 2, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018; Cizellőr, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018. Kezdjük talán a szobrászattal! Szólnál az e témakörében évtizedek óta tartó munkásságodról, ezirányú köteteidről?

WT: Az 1970-es években írtam ez első szoborelemzéseimet – meglehetősen gyilkos kritikát fogalmaztam meg az Új Forrás című folyóiratban megjelent esszében Kalló Viktor szobrászművész Tata város központjában felállított katasztrofális Szövőnő-szobráról (amely aztán a rendszerváltás utáni szoborbontások méltó áldozata lett) –, majd a hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulótól jelentek meg az első átfogóbb tanulmányaim a monumentális szobrászatról. Ebben a témakörben írtam az egyetemi szakdolgozatomat is, amelynek továbbfejlesztett változataként a Gondolat Kiadó meglehetősen trehány, csapnivaló kivitelben (félrevezető, téves képaláírásokkal) közreadott könyveként jelent meg a Köztéri szobraink című összefoglalónak szánt munkám, amely számos felsőoktatási intézményben hosszú évekig kötelező olvasmány volt. (A korra jellemző, hogy a kiadó mereven elzárkózott a Nagy magyar szobrok-címtervemtől.) Az 1990-es évek közepétől a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársaként dolgoztam, és így a magyar, meglehetősen felfokozott ütemű szoborállítási mechanizmus működésének közeli tanúja lehetettem, csaknem minden (igencsak küzdelmes, korántsem konfliktusmentes) köztéri ügymenet történéseit követhettem úgy, hogy közvetlen kapcsolatban voltam a szobrászokkal és a megrendelőkkel, a szoborállítókkal is. Ez a fantasztikus szakmai lehetőség 2011-ig, nyugdíjazásomig tartott. A szakma, a művészeti terület történéseit 1996 óta naplófeljegyzéseimmel, a két Tapló-kötetben közreadott leírásokkal követtem – és kissé távolabbról követem ma is –, de több, a magyar szobrászat eseménytörténetét, legfontosabb műveit elemző, alkotóinak portréit megrajzoló tanulmánykötetet is sikerült megjelentetnem. Így az 1986-os Köztéri szobraink után 2001-ben A hazugság és a hiány emlékművei. Előadások, tanulmányok, cikkek, röpiratok, feljegyzések a magyar szobrászatról 1986–1999 címmel az Új Művészet Kiadó, 2019-ben a Cizellőr. Dolgozatok a „magyar szobrászatról” 2000–2016 címmel a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, és 2021-ben A turul diszkrét váza. Újabb dolgozatok a „magyar szobrászat”-ról címmel ugyancsak a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó gondozásában jelent meg tanulmánygyűjteményem. Ez így harmincöt év tömény magyar szobrászattörténete.

KkF: 1985-től az iparművészet területéről (kerámia, textil, üveg) is jelentek meg írásaid. A korábban már emlegetett 531 oldalon hiába kerestem egy-két nevet, főleg a keramikusok között. Sajnos türelmetlenségemben átugrottam a bevezetődet, amiből kristálytisztán kiderült, hogy „A kötetben való szereplés – illetve az esetleges mellőzés – oka maga a (művészeti) élet: minden dolgozat, kritika, ismertető, beszélgetés a művészektől, a művészeti szervezetektől, a kiadóktól, a szerkesztőségektől, a múzeumoktól, a galériáktól, a kulturális-művészeti intézményektől érkezett megtisztelő felkérésre született meg.” Nehezen tudom elképzelni, hogy önszorgalomból, kíváncsiságból nem szervezel, nem mégy elébe különleges feladatoknak. De most szólj, kérlek, néhány szót e kötet tartalmáról!  

WT: Az 1970-es évektől – amikor a tatai Kuny Domokos Múzeumban, illetve Komárom megye múzeumaiban és kiállítótermeiben sorozatban rendeztem a képzőművészek mellett iparművészek kiállításait is – szoros volt a kapcsolatom ezzel az alkotóterülettel. Végső soron úgy tekintettem e szféra művészeti történéseire, mint a szobrászat egyik ágazatára. A XX. század utolsó harmadában a kerámia-, a textil- és az üvegművészet is fantasztikus megújulás, átalakulás színtere volt: háttérbe szorultak, illetve teljesen eltűntek a funkcionális tényezők, az iparművészek által tervezett és megvalósított, leginkább egyedi műtárgyak autonómmá váltak, és ugyanúgy a művészi gondolat megfogalmazására, kifejezésére vállalkoztak, mint egy festmény, grafika vagy szobor. Mindemellett lényegi jellemző volt a plasztikai megformáltság, a térbe illesztettség, illetve a tér áthatása. Ezeket a folyamatokat, jelenségeket próbáltam nyomon követni, megfogalmazni a különböző felkérésekre, művészeti eseményekre írt, a Kerámia, textil, üveg-kötetben összegyűjtött szövegekben, amelyek hátterében két nagy, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által közreadott kiadvány feldolgozásai rejlenek: tevékenyen részt vettem az 1999-ben megjelent A magyar kerámiaművészet I. Alkotók, adatok 1945–1998, és a 2006-os A magyar üvegművészet. Alkotók, adatok 1945–2005 című lexikális összefoglalások éveken át zajló munkálataiban. Mint ezek a munkák is sejtetik, folyamatosan kaptam és kapom a munkamegbízásokat, feladatokat, érkeztek és érkeznek a felkérések – az önálló, saját munkatervemben megjelölt, izgalmas problémákat feszegető témakörök feldolgozásai rendre a később megoldandó, egyszer majd elvégzendő munkák jegyzékeibe szorultak és szorulnak.

KkF: Ha valaki ilyen sokoldalú, a képző– és iparművészet minden műfajára nyitott és szépirodalmi vénával is bír, akkor biztosan valami nagyon inspiráló családi háttérből kellett indulnia, vagy olyan szívós, mint a macska, hogy ilyen gazdag életművet épít. Beszélnél az őseidről, a kezdő lépéseidről?

WT: Sopronban születtem, anyai ágon egy soproni polgárcsalád tagjai a felmenőim. Az apai ág már budapesti: nagyapám, Wehner Géza orgonaművész, a Zeneakadémia tanára, a századelő és a két világháború közötti periódus koncertező, zeneszerző és improvizációkat előadó zeneművésze volt. Jeles zeneművész volt nagybátyám, a Liszt Ferenc-díjas Wehner Tibor is, aki édesapját követve ugyancsak zeneakadémiai tanárként, idehaza és külföldön rendszeresen fellépő zongoraművészként tevékenykedett: munkásságáról összefoglalón Szirányi Gábor és Szirányi János Zongorabillentyűk 2. Keéri-Szántó Imre és Wehner Tibor emlékezete címmel a Gramofon Könyvek sorozatban 2015-ben megjelent könyvében olvashat az érdeklődő. De nagybátyám volt Zolnay Vilmos is, akinek szerteágazó munkásságát a Járom a pesti utcát című, a Budapest Könyvek-sorozatban 2008-ban megjelent könyve körvonalazza. Többek között ő volt az első magyar bridge-könyv kiadója (A bridge-rummy szabályai, 1929), de különleges feldolgozása a Gedényi Mihállyal közösen jegyzett Budapest a fattyúnyelvben (1996) című munkája is. A Járom a pesti utcát olvasva tudtam meg, hogy nagybátyám a pályakezdésem színterén, Tatán is működött: ő volt a rendezője a múlt századelőn rendezett lóversenyeknek. És persze fontos műve az a kézírásos Napló-sorozat is, amelyet az Országos Széchenyi Könyvtár őriz. Így, bár édesapám mérnök volt, valamilyen szórványos művészeti vagy irodalmi motivációkat a közvetlen környezetemben is kaphattam, jóllehet a szűkebb családi körben igencsak furcsa fogadtatása volt irodalmi érdeklődésemnek és próbálkozásaimnak. Viszont gyermekkoromban – a család az ötvenes évek elején költözött Sopronból a fővárosba –, a sűrű rokoni látogatások során rendszeresen vizitáltunk zongoraművész nagybátyám várbéli, Tóth Árpád sétányra, vagyis a budai hegyekre tekintő lakásában, ahol az egyik zongora fölött a falon egy babérkoszorú függött, amelyet Tibor nagybátyám egy zenei versenyen még nagyon fiatalon nyert el. Akkor én ott elhatároztam, hogy valamilyen művészeti produkcióval én is megszerzek majd egy ilyen koszorút. A célkitűzés beteljesülése egyelőre még várat magára.

KkF: Első komolyabb interjúmat Örkény Istvánnal készítettem 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Vári kollégiumában. Rólad pedig több helyen is olvasható, hogy kezdeti, drámaírói próbálkozásaidat Örkény segítette. Mesélnél a találkozásotokról?

WT: Miután irodalmi próbálkozásaimmal kapcsolatban alig-alig kaptam pozitív visszajelzést – a lapok, a folyóiratok mereven visszautasították közlési kezdeményezéseimet (nagyon szép, tipikus szabvány-elutasító levelek vannak a korszak irodalmi potentátjainak aláírásaival gyűjteményemben), vagy egészen egyszerűen nem válaszoltak – a hatvanas-hetvenes évek általam legkorszerűbbnek gondolt írójának, Örkény Istvánnak küldtem el írásaimat, aki –miután többször is erre vetemedtem – mindig röviden, de nagyon kedvesen válaszolt: jelezte, hogy elolvasta szövegeimet, és további munkára biztatott. Máig őrzöm leveleit. Egyszer-egyszer – miután egy drámapályázat kapcsán feleségével, Radnóti Zsuzsa dramaturggal is kapcsolatba kerültem – pasaréti lakásán is fogadott. Aztán amikor az Új Írás prózarovatának szerkesztője lett, az én írásaim közlésével is próbálkozott, de nem járt sikerrel, szokványosnak nem nagyon minősíthető munkáimmal nem tudta áttörni a korszak vaskalaposainak szerkesztői korlátait, és ezért röviddel kinevezése után lemondott. Az utolsó lényeges fejezet ebben a kapcsolatban számomra az volt, amikor – nem kis büszkeséggel fogadtam – Örkény István azt írta, hogy formabontó kalandjaimat már nem tudja követni, ezért továbbította küldeményemet Hernádi Gyulának, és ezután forduljak inkább hozzá. Na, hozzá aztán teljesen hiába fordultam, különböző alkalmakkal, amikor találkoztunk, szépen bemutatkoztam (erre hétszer vagy nyolcszor is sor került), de az írásaimmal kapcsolatos érdeklődő kérdésemre rendszerint meglehetősen közönyösen nézett el a fejem fölött a távolba.

KkF: „…menjünk vissza. Csak összehorzsoljuk magunkat. Már éppen eléggé… Tudod, milyen kényes vagyok a testi és lelki sérülésekre. Kinyúlt a bokagumim is. Ráadásul. Illetve ez a fő tényező, a többi, ami van, az a ráadás.” (Ki akar itt éjszakai portás lenni? – Drámák, drámai szövegek 1971–2009, Napkút Kiadó, 2012, 43. oldal – szerintem ez az évtized drámakötete!) Olvasása közben rám törnek egyetemista emlékeim. A hatvanas évek végére (végre, valahára) Magyarországon is fellendült – nem elhanyagolható lengyel behatásra – az amatőr színjátszó mozgalom, annak is diákos vonulata. Elsősorban felsőfokú intézmények falai között, de középiskolás szinten is. Gondolnám, korai darabjaid után kapva kaptak, hiszen benne volt a levegőben az efféle groteszk iránti igény. Mesélnél a hetvenes évekről s benne a Te helyedről?

WT: A hetvenes években nem volt helyem (és később se nagyon). Ekkor vidéken, Tatán éltem és dolgoztam, távol az irodalmi szerkesztőségektől és színházi műhelyektől, néha elküldtem ide-oda egy-egy írást, de érdemben nem történt semmi. Még a Komárom megyei folyóirat, a Tatabányán megjelenő Új Forrás – amely 1972-től sorra közölte művészeti írásaimat – sem vállalta szépirodalmi szövegeim közlését. Sárándi József költő-szerkesztő jegyezte a visszautasító szerkesztői közleményeket. Egyik levelében tegezett, aztán meg magázott. Az amatőr színjátszók mozgalmának magam is résztvevője voltam – a szombathelyi Tanítóképző Intézet Benke Éva tanárnő vezette színpadával 1969-ben Szegeden elnyertük az egyetemi és főiskolai színjátszó fesztivál fődíját –, és aztán egy-egy amatőr társulat egy-egy produkció erejéig bemutatta valamelyik darabomat is. Ezen a téren a legfontosabb a Ki akar itt éjszakai portás lenni? című drámám volt, számtalan feldolgozással, de az állami színházi szféra érdeklődését is felkeltette ez a munka: a békéscsabai Jókai Színház a bemutató plakátját is kinyomtatta, de aztán a miniszteriális szervek, illetve az elvtársak még időben észbe kaptak, és sürgősen leállították a próbákat. Azt hiszem, ezt nevezik betiltásnak.

KkF: Önszócikkedből – szépirodalmi előmeneteled kapcsán – sok keserűség árad (Önlexikon, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017, 508. oldal). Olvastam valahol, hogy a szerző ismeri leginkább saját alkotásainak értékét, minőségét. Magad is leírtad (halálversek – halálrajzok, Új Forrás Könyvek, 2013 – szerintem ez az évtized verskötete!): „mindig tudtam hogy egyszer nagy költő leszek”. Ezek szerint Te rossz ajtókon kopogtattál az alkotásaiddal?

WT: Azt hiszem, akkoriban csaknem minden ajtó rossz volt. 1976-ban nyílt meg számomra egy rés: a régi Mozgó Világ, amely fogadta, vállalta, közölte a szövegeimet. Aztán lassan megnyíltak előttem a publikálás lehetőségei az Új Forrásban – ehhez az kellett, hogy csodák csodája, a Magvető Kiadónál 1980-ban megjelent A japán tűzoltók című kötetem –, majd a Magyar Műhelyben, később a Napútban, néhány vidéki folyóiratban, antológiában is megjelenhettem. De ekkor már olyannyira lekötött a művészettörténeti munka, olyan sok megbízást, sorozatos, nagy feladatot kaptam, hogy a szakmunkák mellett az irodalommal egyre kevesebbet foglalkozhattam. Szó mi szó: az ún. magyar irodalomnak soha nem váltam írójává vagy költőjévé, és ez összefügghetett azzal, hogy nem léptem be egyetlen brancsba sem, nem voltak nagy irodalmi haverjaim, a kutya se figyelt arra, amit írtam. Később, az ezredforduló után két kitűnő irodalomtörténésztől kaptam értékes reflexiókat, elismerő kritikai visszajelzéseket: Szakolczay Lajostól és a közelmúltban elhunyt Monostori Imrétől. De jellemző, hogy a magyar irodalom reprezentatív kiadója, a 2010-es évek körül kezdeményezett könyvkiadási tervemet, beadott kéziratomat két éven át még egy elutasító válaszra sem méltatta. Aztán csak-csak kiderült, hogy a kéziratot elvesztették. Tiltakozásképp kiléptem a Magyar Írószövetségből, de persze ez se sok vizet zavart. A kiadó a Kortárs Kiadó volt, a kézirat meg a Ki akar itt éjszakai portás lenni?című drámakötetem, amelyet aztán a Szondi György által vezetett Napkút Kiadó jelentetett meg 2014-ben.

KkF: „A lektorátusi szobámban időközben elkészült polcrendszerre bepakolom a még péntekről fennmaradt beosztatlan katalógusállományt: így egészen jól kezelhető az anyag, minden pillanatokon belül visszakereshető, kiemelhető.” (2008. február 18. hétfő, Tapló 2. – Kíméletlen Művészeti Napló 2007–2016, 82. oldal) Ha valaki a fentieket így, az örökkévalóságnak feljegyzi, annak biztosan sokat jelent a rend, a fegyelem. Személyes dolgaidban is ilyen akkurátus vagy? Mindig megtalálod a zokni párját, a lakáskulcsot, a szemüvegedet?

WT: Igen, úgy vélem, rend van körülöttem. Ez valószínűleg családi örökség, de összefügg könyvtárosi tanulmányaimmal, képzettségemmel is. Rendszerezett a könyvtáram – külön traktusban a szépirodalom – próza, költészet, dráma –, a művészeti irodalom, ezen belül a szobrászati különgyűjtemény, a katalógusok, valamint Komárom-Esztergom megye irodalma, és rendben vannak a számítógépes nyilvántartásaim is – mindent viszonylag könnyen és gyorsan megtalálok. Van egy naprakésznek minősíthető, folyamatosan épített számítógépes magyar szobrász-lexikonom – mintegy háromezer szobrászművész életrajzi- és munkásságdokumentációja –, és van egy hasonló, művész-munkásságokból álló Komárom-Esztergom megyei művészeti lexikonom. Azért vagyok rendszerető (a határidők, a terminusok pontos betartásával), hogy a rendetlenségből eredő fölösleges dolgoktól megkímélhessem magam. Utálok pepecselni.

KkF: Egy 2017-es interjúban Schneller János feltette neked a következő kérdést: „Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha hasonlóan nagy rajongótábora legyen a vizuális művészeteknek, mint a zenének vagy a színjátszásnak?” Mit válaszolsz erre 4 év távlatából?

WT: Azt válaszolom, hogy nem. A vizuális szférában a villogó, gyors vágásokkal operáló manipulatív mozgókép tarol, a mozdulatlan, józan képeknek (műtárgyaknak) egyre kevesebb az esélye.

KkF: Itt a nyakunkon 2022. Új tervek, fogadkozások, összegzések ideje. Tegyünk pontot az interjú végére a Te 2021-es mérlegeddel és jövőbeli feladataiddal!

WT: 2021-ben semmi különösebb nem történt, ugyanúgy dolgoztam, mint a korábbi években. És ugyanez lesz a program 2022-ben is: meg kell írnom néhány könyvet és tanulmányt, és továbbra is táplálnom kell az új és új adatokat a számítógépes nyilvántartásokba. (Lassan majd ki kell találnom, hogy ezeknek mi legyen a sorsa.) És persze tovább kell írnom a Taplót, az 1996 óta íródó kíméletlen művészeti napló-folyamot, amelynek két, 2013-ban és 2018-ban megjelent kötete után a harmadiknak majd 2027-ben kell kikerülnie a nyomdából (ha még lesznek akkor nyomdák, és lesz a naplónak írója). Vagyis most még öt éven kell valahogy átkecmeregnem, hogy a magyar művészet személyes dokumentációja három teljes évtizedet – 1996–2026 – foghasson át. De addig még… Abban reménykedem, hátha közli az új esztendőben a Magyar Műhely az öt új koncept-szövegemet, és talán megjelenhet az Új Forrásban a múlt év utolsó napjaiban elküldött Gólöröm a bundameccsen című monodrámám is, csendesen jelezvén, hogy a magyar irodalom elnyesett nemzedékének egyik tagja még mindig feltartóztathatatlanul működik.