Gáspár Ferenc írása Bencsik Gábor Lavotta János utolsó délutánja című regényéről

„Mostan emlékezem az elmúlt időkről”, mondja Ilosvaival és Arannyal szólva Bencsik Gábor, csak éppen nem jó Toldi Miklósról emlékezik meg könyvében, hanem a magyar verbunkoszene megteremtőjéről, a mára már talán egy kicsit elfelejtett Lavotta Jánosról.

Ráadásul hasonlóképpen a nagy elődhöz, Arany Jánoshoz, Bencsik szintén megjeleníti a fejezetek mottójában a forrását, aki ezúttal természetesen nem Ilosvai Selymes Péter, hanem Bernát Mihály.

Bernát írt könyvet ugyanis A híres, virtousos és diletant hegedűs Lavotta János életének leírásacímmel, s Bencsik erre a forrásmunkára támaszkodik olyannyira, hogy néha-néha, főleg a könyve vége felé, egy az egyben átemel, idéz részeket a műből. Így például Lavotta egy kis versét, amit vendéglátója, Elek István feleségének, Stefániának írt az emlékkönyvébe, vagy a párbajozós jelenetben Lavotta szavait, amikor kard helyett a hegedűje vonójával jelent meg az őt kihívó ellenfele – no meg a népes úri társaság – előtt.

De vajon miért érdekes nekünk, mai olvasóknak ez a mű, mely a sejtelmes Lavotta János utolsó délutánja címet viseli? Mivel tud többet mondani, mint egy pusztán életrajzi regény, arról a zenészről, aki bár nemesnek született, inkább a cigányéletet választotta jó borokkal és tüzes menyecskékkel, akivel még a császár is muzsikált Bécsben, s aki úgy tudta váltogatni a szívet melengető és andalító muzsikát a szenvedélyes táncba hívogatókkal, hogy a nemesi kúriák kézről kézre adták egymásnak, s dicsekedtek: náluk zenélt a nagy hírű mágus, a hegedű magyar Paganinije!

A kérdésben és Bernát Mihály könyvének címében már ott a válasz: olyan emberről van szó, aki sokkal többre vihette volna, örök életére megmaradt félig-meddig dilettánsnak. Hiába maradtak fent nyomtatásban és kéziratban művei, nem futott be olyan nagy ívű karriert, mint a már említett Paganini vagy Liszt Ferenc, a Lavotta után következő nemzedék zseniális muzsikusa.

Pedig a „repülés” érzését már ifjúkorában megtanulta. Bencsik filmbe illően írja le, hogyan csodálkozik rá a még gyermek Lavotta első tanítójának, az olasz Zavatinak a levegőbe emelkedésére hegedülés közben. Álom volt-e vagy valóság, ki tudja, s a mesternek csupán a sarka emelkedett el a földről, ám ahhoz kétség nem fért, hogy a zene áradása vitte magasabb régiókba. Ezentúl a kis János maga is álmodik erről, szeretné megtapasztalni ezt az érzést.

De valamiképpen mégsem tesz eleget érte. Talán anyja korai halála, édesapja új házassága, a mostohával való rossz viszonya sem egyengeti zenei kibontakozásának útját, no meg az apa erőszakossága, aki mindenáron a jogi pálya felé akarta terelni.

De nem foghatunk mindent a szüleinkre, s bár Bencsik nem mondja ki ezt a konklúziót, nem akar ítélkezni, önkéntelenül eszünkbe jutnak Böjte atyának a gondozásába vett gyerekekhez intézett szavai:

Senki nem fogja felnőtt korodban megkérdezni, miféle gyermekkorod volt, mennyit szenvedtél akkor. Csak az a fontos, jó pék lettél-e, jó mesterember, szépen dolgozó. Csak a tettek számítanak.

Bencsik Gábor például szépen ír. Nincs felesleges szó, jelző egy sem. Pont annyi hangjegy van benne, felség, amennyi kell, mondta Mozart II. Józsefnek. Eggyel sem több, sem kevesebb.

Fekete István jut még eszünkbe, főleg a tájleírások közben, illetve amikor a táj rímel a cselekményre vagy a főszereplő érzésvilágára.

„Arany őszben lépdel Lavotta az országút szélén, rajta kívül senki nem jár arra, maga van. Mint a késő délutáni, lassan vörösbe hajló napfény, olyan színű az avar a lába alatt.”

Mennénk mi is, sétálnánk vele együtt, pedig ez az utolsó útja, az utolsó álma a nagy zenésznek. Mert mégiscsak nagy zenész volt Lavotta, igazi őstehetség, lelkében égtek a rőzsedalok, nem véletlenül adták őt kézről kézre a nemesurak. S mi, késői olvasók szintén szívesen ott állnánk mellette, amikor fellép Bécsben vagy Pesten az angol lordok előtt, vagy amikor kicsit megkésve, ötven felé, mégiscsak megcsapja őt a szerelem. Hallgatnánk a halhatatlan muzsikát.

Megnéznénk, hogy menekül meg a bikáktól véget nem érő kóborlása közben, s hogyan száll zenéjével egyre magasabbra. Kár, hogy leginkább csak az álmaiban. Bencsik jól érzékelteti az illúziót, sok az álom a regényben, és mégis pontosan követhető a cselekmény. Az utolsó délutánnal indul, amikor feltehetőleg agyvérzést kapott a hegedűs, s ezzel is fejeződik be. Még a mondatok is hasonlóak, ha nem is teljesen ugyanolyanok: „Fekszik Lavotta a földön, és az a különös érzése támad, hogy süllyed lefelé, de ugyanazzal a sebességgel emelkedik is. Egyáltalán nem kellemetlen érzés.” És a legvégén: „Lefekszik az ágyra, az anyja betakarja. Behunyja a szemét. A bolyongás véget ért. Hazaérkezett.”

Bencsik Gábor is beérkezett az irodalmi életbe, a sok nagyszerű történelmi mű – hogy csak a Horthy Miklósról vagy a cigányokról szólót említsük – után a regény műfajában szintén sikereket arat. Akárcsak a Mari élete című regényében, itt is sikerült megragadni egy különös atmoszférát, a XVIII. század végén kibontakozó hazai kulturális fejlődést, Kelemen László színházát, a koncerteket, a pesti zsongást, a vidéki igyekezetet. S közben egy olyan művészről olvashatunk, akinek élete sajnos nem egyedi jelenség. Az elveszett zseni, ha jókedve van, vagy csak bizonyítani akar, hát előveszi a hegedűjét, extázisba tudja ragadni a közönséget, felrepül velük együtt a magasba, de aztán ugyanolyan gyorsan lehangolódik, s odébb áll, más tájak, más borok, más lányok után.

(Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2021)