Arról terveztem neked írni, hogy minden nap ünnep, de mégis csak vannak kiemelkedő ünnepek, ilyenek a vallások nagy ünnepei, s ilyenek az egyén életében a születésnapok is. Igaz, ahogy az ember öregszik és bölcsebb lesz – jobb esetben – már nem csinál túl nagy felhajtást akörül, hogy egy évvel közelebb került a halálhoz. Az utóbbi években számomra a születésnap inkább jó és közeli barátaimmal való elmélyült együttlétről, közös zenélésről, versek felolvasásáról szól, közben finom borokat iszunk és jóízű ételeket eszünk, s leginkább azt érzem ilyenkor, hogy a szívem a hála és a szeretet érzésével telik meg. Könnyen beszélek, mert májusi születésű vagyok, Bika – sőt, Kányádi Sándorral egy napon születtem, bár jó sok év különbséggel –, s májusban valahogy minden sokkal édesebb, líraibb, melegebb, reménykeltőbb. Bár az aszcendensem Skorpió, s ez a skorpió bizony-bizony ott dolgozik a mélyben, sötéten, befelé figyelőn. Tudom, hogy sokan csacskaságnak tartják az asztrológiát, s amíg egyetemista koromban titkon horoszkópokat írogattam egy tévéújság utolsó oldalára némi „költőpénzért”, én se tartottam sokra. A lelkiismeretemet e huncut csalásom miatt azzal vigasztaltam, hogy minden harmadik jegynek valami remek olvasnivalót írtam elő a csillagok alapján, de nem vagyok büszke e korai visszaélésre írói vénámmal. Később találkoztam pár komolyabb asztrológussal, akik személyre szabott „asztroszkópokat” készítettek nekem, s ezek bizony olyanok voltak, mint amikor az ember a vidámparkban bement a csodák palotájának varázslatos tükörtermébe. Ott aztán megpillantotta ilyen-olyan tükörképeit, lehetőségeit, hogy milyen lenne, ha törpe lenne, s milyen, ha óriás. Végül is az igazi asztrológia segített megértenem két nagyon fontos dolgot, attól függetlenül, hogy úgymond „hiszek-e benne vagy sem”.

Az egyik, hogy az önismeret igen komoly és ritka erény.

A másik, hogy mindannyian ki vagyunk téve a bolygók és csillagok hatásainak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Ahogy az ember mind jobban elmélyül a természetben, a kertészetben és különösen a méhészetben, rájön, hogy a növények és az állatok erre különösen érzékenyek. Most nem is a holdnaptárba mennék bele, mert az külön tudomány, hanem abba, hogy a legfontosabb és legnagyobb égitest, a Nap, micsoda hatással van világunkra.

A mesterséges világítás elterjedése, a földdel, növényekkel és állatokkal való közvetlen kapcsolat megszakadása a modern embert teljesen eltávolította attól, hogy megértse, az igazán nagy ünnepek mind-mind a Naphoz és a Holdhoz köthetőek. Mind a négy napforduló igen fontos ünnep, ebből – a mi féltekénken – a téli napforduló nem véletlenül esik egybe a karácsonnyal és a hanukával, nem véletlenül nevezzük ezt „a fény ünnepének”, nem véletlenül gyújtogatjuk a gyertyákat, várva az ünnepre. A korai katolikus egyház a legtöbb nagy keresztény ünnepet igyekezett a korábbi pogány ünnepekre rakni, mintegy felülírva azokat, így a téli napfordulóra a megváltó születését, a fény eljövetelét.

Természetesen nagyszerű dolog megünnepelni Jézus születését, akár karácsonykor született, akár nem, hiszen Jézus az emberiség számára az egyik legfontosabb és azóta sem teljesen elsajátított tanítás hordozója volt: a felebaráti szereteté. Mondjuk azt biztos nem tanította, hogy vásároljátok szét magatokat születésem alkalmából. Valójában ilyenkor kozmikus ünnep van, s ezt a régi emberek nagyon jól tudták. A téli napfordulóig egyre sötétednek a nappalok, egyre kevesebb ideig van világos, majd a napforduló után újra hosszabbak a nappalok, s a fény ismét visszatér a mindennapokba, az éjszakai sötétség pedig rövidül.

A tavaszi napforduló és a húsvét vagy a pészach a feltámadás, a remény, a megszabadulás és megújulás ígéretét hordozza, akkor ugyanis megindul az élet a természetben. Szent Iván éjszakája pedig, amikor a Duna-parton tüzeket ugrálunk át barátainkkal, nem más, mint a nyár zenitje.

Nem mellesleg, ha az ember megfigyeli a méhek természetes ciklusait, láthatja, hogy a téli napfordulókor van a legnagyobb csönd a méhesben. Aztán a tavaszi napfordulóra iszonyatos erővel indulnak neki a méhek, a család bővül és sokasodik, majd a nyári napforduló után jön egy lefelé ívelés, utána már nem rajzanak meg, elkezdik magukat télire felszívni. S mindezt óramű pontossággal. A méheket nem véletlenül hívták „a nap lányainak”, s az ókori Egyiptomból a legrégebbi méhészeti emlékek éppen Ré napisten templomából kerültek elő. A méhek ugyanis mindent a Naphoz viszonyítanak. Öt szemük van, látnak olyan tartományokban is, amelyekben mi nem, így felhős időben is pontosan tudják, merre van a Nap, és mindent ahhoz viszonyítanak. Amikor eltáncolják egymásnak, hogy merre van a nektár a kaptárhoz képest, akkor egyszerű háromszögeléssel a harmadik viszonyítási pontnak mindig a Nap aktuális helyzetét adják meg. Egyébként szerintem ez arra is enged következtetni, hogy a méheknek nemcsak csodálatos kommunikációja, térérzékelése, hanem saját időérzéke is van.

Ugyanezt megfigyelhetjük a mezőgazdaságban is. Láthatjuk, hogy a tavaszi napfordulóra érdemes már előre palántázni, vetni, felkészülni, s a nyári napfordulóra növényeink elérik a legszebb formájukat, az őszire pedig eljön a szüret ideje. Nem egyszer forgattam kertészeti és méhészeti holdnaptárokat is, igen érdekesnek találtam őket, de azért én igyekszem nemcsak a Nap és a Hold járásához, hanem az időjáráshoz is igazítani kerti és méhészeti munkáimat. Ez az írói létemtől csekély áldozatot követel, különösen tavasszal. Megéri megszervezni azt, hogy ha jó idő van a kertben, a méhesben tevékenykedjek, ha pedig rossz, a könyvtárban és az íróasztalnál. A fizikai és a szellemi munka egészséges váltogatása rám nagyon üdítően hat, ajánlom neked is.

Ami még ennél is fontosabb, hogy a sok munka közé mindig iktass kisebb vagy nagyobb ünnepeket. Igyekezz, hogy minden áldott reggel legyen öt perced megállni, végignézni otthonodon, kerteden és hálát adni. Én hajnalban füstölőt gyújtok, háromszor elzengetem az „om”-mantrát, ha tehetem, kicsit meditálok, befelé figyelek, egyedül vagyok legmélyebb önvalómmal. Ilyenkor már rendeződnek fejemben az aznapi gondolataim, terveim, tevékenységeim, de ez a rövid csöndesség ünnep. A hála és a befelé figyelés ünnepe. Aztán este, elalvás előtt máig is gyakran imádkozom, s emlékeztetem magam a halálra. Arra gondolok, hogy a halál olyan, mint elaludni, álmodni s felébredni, így szoktatom magam az élet végének nagy ünnepéhez, amely mindannyiunk számára elkerülhetetlen, egyszeri, megismételhetetlen tapasztalat, akárcsak a születés maga. Ez is ünnep lett számomra. Én péntek este ünneplem a hétvégét, gyertyát gyújtok, bort iszok, zenét hallgatok, vacsorázok feleségemmel, családommal, barátaimmal vagyok ilyenkor, s számomra a szeretteimmel való együttlét a valódi szeretetünnep.

Végül eljönnek a nagy ünnepek, a napfordulók, és látom a természet nagy körforgását, akkor is, ha kinézek a kertre, akkor is, ha belekukkantok a kaptárakba. Látom, hogy születés, élet és halál mint követik egymást, látom, hogy Isten nem hagyta abba a teremtést, hanem folyvást alkot bennünk és velünk is tovább.

Mi az élet értelme?

Miért van inkább élet, mint nincs?

Kik vagyunk mi valójában?

Az ünnep attól ünnep, ha időt szánunk arra, hogy ezeken a kérdéseken elgondolkodjunk egyedül és együtt is.

Weiner Sennyey Tibor