Szemelvények Kovács István egybegyűjtött verseiből

Álom a költészetről

Repülőhalak bombázzák a tengert
A felhőkből esőt szaggat
tátogó szájuk
Az égitestek fényét elnyelik

Csak az elsüllyedtek
elfűrészeltek koponyája
lüktet a víz fölött

Habos bójákat
lázít az alkonyat

Meszes tüdőüregekben a szem
gyulladt a vértelen levegőtől

Csak a fuldoklók látnak élesen
Én nem mondhatom
ne lélegezz

A csönd kockáiban
üveges szemű örvény

Három halálszínű hatos

Tiszta pohár
az összeforrt tenyér

Csak ennyit tudok

semmit a láthatárról

Tükröződés

Egyszerre látni szemközt önmagunkat –
egymásnak háttal állva,
tükrökkel takart jelenvalóságunk
állítása és tagadása.
Mélységük közepén a lélek
a fénykaszás verem-kiútban.
Kettőnk mozdulatlansága közt
bizonyosságot ki tudhat?

Az égő semmi

Azt, hogy a petróleumlámpa-burából
rá lehet gyújtani,
varázslatként éltem meg:
láthatatlanul égett a semmi.
Égett és égetett,
mert a kanócon halfarok-szerűen
trónoló lángot
képtelenség volt
a lámpaüveg pereméig csavarni.
Ha túlságosan megnyúlt a láng,
elpattant a gnóm, lopótökalakú üveg.
Ötéves lehettem.
Láttam egy fényképet,
apámról az egyetlent.
Szája szegletéből
cigaretta lógott ki,
de nem égett.
Színész volt –
mondták róla.
Ültem az asztalnál.
Néztem a lámpa
rézveretestül megtekeredett talpát,
s fölötte
a hagymamód hasas
porcelán tartályocskát,
amelyet sárga virágkoszorú övezett.
A virágok alatt domború lányok álltak kört,
kéz a kézben…
Valaki
cigarettával a szájában
fölém hajolt,
majd a lámpaüveg felé dőlt.
Derékon ragadta a lányokat,
és megemelte őket.
A cigarettavég
a lámpabura peremén,
a dohányos ember könyöke pedig
a fejem búbján
fészkelődött.
Parázs-hizlalón zihált a cigaretta…
Hajborzoló
simogatást éreztem,
a tétova tenyér
érdes melegét.
Gazdája
füstöt és pálinkaszagot húzva maga után
elimbolygott
a nagyvilágba…

Éppen most 

Felhőszakadás múltán
a diófa földig érő lombzuhataga
összerepedezett lámpaburaként
zár magába.
Fényfoszlány vagy.
A fuvallatra
fehéren meg-megvillanó asztalnál ülsz,
akár egy reformkori memoárban.
A mobiltelefont
ógörög–magyar szótárnak képzeled,
a számítógépet Odüsszeiának – eredetiben,
a mihaszna információk vörös iszapját
eltakarítandónak
Berzsenyi szülőföldjén túl is…

Nem e világra való vagy – mondanák.
Pedig éppen most képzelem,
hogy az vagyok.

Lázasan

Félek hideglelős álmaimtól.
Nyirkos felhőfoszlány tapad a forró teliholdra.
Amit mondok, riadt dadogás csak:
érthetetlen attól, aki volnék, és aki voltam.

⃰

Morajlás présekben el-elnyúltan…
Megfeszített mozdulatokkal ki talpon marad itt,
a pengeéles hullámok fölött
meghallhatja a lélegzet szétroncsolt dallamait.

⃰

A börtönkonyha lángüstjeiben
ökörfejek keringnek, szarvuktól örvénylik a gőz,
mely az én rabarcomba csapódik,
szétmázolva rajt az életfogytiglan tartós időt.

⃰

Csak e végtelen szalag megállna,
mely hol kivet, hol kéretlen is magával ragad.
A tettetett élet s a tetszhalál
nem menedék, ha csapdamód csak haladékot ad.

(Magyar Napló Kiadó, 2020)