„Szívesen részt vennék az irodalomterápiás csoportban, de engem nem kell terápiázni” – írta a nekem visszaküldött jelentkezési lapjára egy olvasni szerető férfi érdeklődő. Bár az utóbbi években Magyarországon is egyre jobban bekerült a köztudatba a biblioterápia vagy irodalomterápia mint személyiségfejlesztő, illetve önismereti módszer, és egyre több helyszínen hirdetnek meg ilyen csoportokat, még mindig sok bizonytalanság és félreértés övezi.

Az a gondolat, hogy az olvasásnak terápiás, gyógyító hatása van, nem újkeletű. Az USA-ban már a 18. század végén használták az irodalommal való foglalkozást mentális betegek gyógyításában, de csak az 1970-es években indult meg a biblioterápia módszereinek tudatosabb kidolgozása, szélesebb körben való elterjedése, mégpedig két irányba. A klinikai biblioterápia, amellyel például kórházakban, pszichiátrián találkozhatunk, és a kezelés részeként alkalmazzák, illetve a fejlesztő biblioterápia, amely a résztvevők önismereti munkáját támogatja, a hétköznapi életben való jólléthez nyújt segítséget.

Magyar nyelvterületen lényegében szinonimaként használjuk a biblioterápia és irodalomterápia kifejezést, ennek hátterében az áll, hogy magyarul a biblio előtagról a legtöbben a Bibliára és nem a könyvre asszociálnak, mint ahogy tenné azt egy angol, német vagy francia anyanyelvű ember. Tehát már a félreértések elkerülése végett is érdemesebb irodalomterápiáról, mint biblioterápiáról beszélni például egy csoport meghirdetésekor. Sajnos a terápia szó is eléggé félreérthető, túlságosan kapcsolódik hozzá a betegség gondolata, pedig a fejlesztő irodalomterápiás csoport tagjai értelemszerűen átlagos, egészséges emberek, akiknek igénye van önmaguk és környezetük jobb megértésére, s ehhez az irodalom és a csoport segítségét veszik igénybe.

Tényleg van az olvasásnak terápiás hatása? 

A könyvek olvasása egyértelműen jótékony hatással van ránk, ha nem is feltétlenül tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy miben is áll ez. Ki ne ismerné azt a boldog-izgatott lelkiállapotot, amelyet egy „letehetetlen könyv” olvasásakor érzünk? Milyen lelkesen mesélünk egy ilyen olvasmányélményünkről barátainknak, vagy akár óvatlanul kölcsön is adjuk nekik ezt a könyvet.

Miben ad többet, mást az irodalomterápia, mint egy olvasókör? Mi történik a csoportban azon túl, hogy egy közösen elolvasott szövegről beszélgetünk?

Erre a kérdésre nem is olyan könnyű egyértelmű választ adni, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány irodalomterápiás csoport, annyi szokás, illetve hatás.

Először is nem mindegy, hogy nyitott vagy zárt csoportról van szó. Könyvtárakban gyakran találkozunk nyitott irodalomterápiás csoportokkal, ahol a meghirdetett időpontokra bármikor be lehet csatlakozni. Ebből következően a csoport összetétele és létszáma állandóan változik, bár itt is van egy „kemény mag”, amely rendszeresen látogatja az alkalmakat.

A magam részéről csoportvezetőként a zárt csoportokat részesítem előnyben: itt a csoporttagok egy meghatározott időre, általában 8-12 alkalomra szerződnek, s igyekeznek minden alkalmon részt venni. A csoport létszáma korlátozott, 6-12 fő, menet közben már nem lehet bekapcsolódni. Előnye, hogy az idő előrehaladtával a csoporttagok egyre jobban megismerik egymást, és éppen ezért jobban meg is mernek nyílni egymás előtt. A csoportvezető pedig jobban tud alkalmazkodni a következő alkalomra hozott szöveg kiválasztásakor a csoport aktuális állapotához, felmerülő témáihoz.

Mi történik egy irodalomterápiás alkalmon, avagy Esti Kornél találkozása az emberi társadalommal 

Az irodalomterápiás csoport vezetője minden alkalomra kiválaszt egy rövidebb szöveget (általában verset vagy novellát), amelyet a helyszínen közösen olvasnak el a résztvevők. (A témára való ráhangolódás céljából az olvasást gyakran valamilyen játékos feladat előzi meg.)

Az olvasás után kezdődik el a beszélgetés, amelynek középpontjában az áll, hogy az egyes csoporttag hol tud személyesen is kapcsolódni a szöveghez. Hol van ő a szövegben? Mi az, ami a saját életéből ismerős neki a szövegből? A beszélgetés tehát nem műelemzés, végig a saját életünkre, élettapasztalatainkra fókuszálunk. Ebben segítségünkre lehet egy-egy egyszerű feladat is.

De lássunk egy konkrét példát! Több csoportban is használtam Kosztolányi Dezső Esti Kornél című kötetének második fejezetét, amely Esti Kornél első iskolában eltöltött napjáról szól. Az elkényeztetett, beteges kisfiút elviszi az édesanyja az iskolába, ahol csak nagy nehézségek árán sikerül megtalálnia a helyét, ráadásul annak, hogy befogadja az osztály, az az ára, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen valójában.

Ez a novella előhívhat olyan témákat, mint a befogadottság és kitaszítottság, a saját helyünk megtalálása a különböző közösségekben, a társadalomban. Átgondolhatjuk, hogy felnőttként milyen stratégiáink vannak arra, hogy egy közösségben, pl. munkahelyen elfogadtassuk magunkat, kialakítsuk a nekünk megfelelő helyzetet. Életünk során szerepeink dinamikusan változnak, változhatnak. Különféle csoportokban különféle helyzetben vagyunk, gyakran „elkönyvelnek valamilyennek”. A szöveg nemcsak arra ad lehetőséget, hogy saját viselkedésmódunkat tudatosítsuk, hanem a többieket hallgatva arra is rácsodálkozhatunk, hogy más viselkedésmódok is lehetségesek lennének. Eltöprenghetünk azon, hogy mennyire hatékonyak a mi spontán kialakult stratégiánk, esetleg kipróbáljunk-e más lehetőségeket is.

A beszélgetés után egy feladat következett. Leraktam a novella főbb helyszíneit ábrázoló képeket a padlóra: gyerekszoba, úton az iskolába, iskolafolyosó, a tanterem küszöbje, a kályha melletti zug, a padban a többi gyerekkel. Ezután megkértem a csoport tagjait, hogy gondoljanak egy számukra fontos csoportra, és fogalmazzák meg maguknak a képek segítségével, hogy hol van az ő helyük ebben a csoportban, majd álljanak oda ahhoz a képhez. Ezután próbálják megfigyelni, mit éreznek ennek kapcsán. Elégedettek-e a helyükkel? Ha nem, átállhatnak oda, ahol jobban éreznék magukat.

Látszólag egyszerű feladat, mégis komoly katartikus hatása volt több résztvevőre is, ahogy ezt a feladat után megbeszéltük. Volt, aki azzal szembesült, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem érzi jól magát ott, ahol van, de ezt eddig nem vallotta be magának. Volt, aki azt ismerte fel, hogy most is úgy viselkedett, mint a valós életben: mindig csak elfogadja a neki kijelölt helyet, és benne marad akkor is, ha nem érzi jól magát, és még itt, a játékban sem mert változtatni, pedig erre minden következmény nélkül lehetősége lett volna.

Egy másik csoporttag, épp ellenkezőleg, arról számolt be, milyen jó érzés volt most, a csoportban meglépnie azt, amit a hétköznapi életben nem biztos, hogy meg mert volna tenni, és átállt a neki jobban megfelelő helyre. Kicsiben kipróbálta azt, amit az életben is gyakrabban meg kellene tennie.

A csoportban elhangzottak és megéltek gyakran tovább dolgoznak a tagokban a következő alkalomig hol érzések, hol belátások formájában. Ezt a folyamatot egy-egy önkéntes „házi feladat” elvégzésével is lehet támogatni: például napi 10-10 perc érzelemkifejező írással vagy a csoportvezető által adott kreatívírás-feladat elvégzésével.

A következő alkalom elején vissza szoktunk térni az előző témára, ha valakiben még tovább dolgozott az ott megélt tapasztalat.

Amikor megismerkedtem csoporttagként az irodalomterápiával, nagy hatással volt rám. Nyilván ezért is végeztem el a kétéves posztgraduális irodalomterapeuta képzést, és vezetek azóta is csoportokat nagy örömmel.

Mindegy, hogy hányasod volt magyarból, az irodalomterápiás csoportban nem műelemzéssel, hanem önismerettel foglalkozunk. Próbáld ki nyugodtan az irodalomterápiát! Nem fogsz csalódni.

Kollarits Krisztina

A szerző irodalomterapeuta. Az érdeklődők bővebb információt a www.irodalomterápia.hu oldalon találnak.