Gáspár Ferenc írása Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című regényéről

Dosztojevszkij regényeiben az emberek valamiféle belső kényszertől hajtva találkoznak, rengeteg teát isznak, és csak beszélnek, beszélnek önmagukról és az őket kínzó gondolatokról abban a fantasztikus és mesebeli városban, Szentpéterváron, amely az író szerint egy szép napon el fog tűnni a föld felszínéről.

Böszörményi Zoltán legújabb regényében, a Darabokra tépve címűben is gyakori a szereplők elsőre céltalannak tűnő fecsegése, ám ahogy mind jobban és jobban elmerülünk az író világában, úgy bújnak elő a könyv lapjai közül az egyre fontosabb gondolatok. Nehéz a műfajt meghatározni: esszéregény vagy filozófiai-történeti mű? – De az biztos, hogy Böszörményinek sikerült újrateremtenie, a könyv lapjaira varázsolnia egy olyanfajta torontói miliőt a súlyos gondolatok megfogalmazásához, ami elsőre mai társadalmi-szociológiai drámának tűnik, pedig nem csak az.

Mert ugyan rögtön az első oldalakon belekeveredünk egy szerelmi négy-öt-hat – ki tudja, hány szögbe, és ezek a megoldhatatlan vonzások és választások tartják ébren a cselekményt és az olvasót egészen az utolsó lapokig. Közben megismerkedünk a kanadai felső középosztály gondtalan életével, ügyvéd, pszichológus, egyetemi tanár, ingatlanügynök, sikertelen, ám szorgalmas író, és egy ráérő könyvmoly színesítik a palettát. Ők mindnyájan „benne vannak már a korban”, harminctól ötvenegynéhány évesig, és az a néhány fiatal, aki itt feltűnik, szintén értelmiségiféle, annak ellenére, hogy két fiú jelenleg még kocsimosással szerzi meg a zsebpénzét. (Közülük is az egyik egyetemre jár, és Nietzschéből kell dolgozatot írnia, a másikat pedig a számítógépek világa, a programok megírása vonzza.)

Jó, jó – de hogy lesznek ebből az alapszituációból kiemelkedve, kifejtve azok a beígért súlyos gondolatok?

Csupán úgy, hogy a sikertelen, ám kitartóan körmölő írónak, Thomasnak magyar felesége van, és Évának, a nejnek természetesen akad még Torontóban élő magyar barátnője. Margit, a barátnő gyógykezelésre utazik haza, Magyarországra, ahol az otthoni környezetben eleinte mind kitűnőbb egészségi- és lelki állapotba kerül („Istenem, mit kerestem én Torontóban?”), majd egy szép napon betéved az Írók Boltjába, és ott az életnagyságú Esterházy Péter fotó alatt kezd el érdeklődni Nyírő József, Wass Albert, Tormay Cécile, Szabó Dezső regényei után, s legnagyobb meglepetésére nemhogy nem lehet ott kapni ezeket a műveket, de még bele is köt egy szintén a boltban nézelődő asszony, mondván: „Maga honnan jött, hogy ilyen divatból kiment írók könyveit keresi?”

Ettől a ponttól aztán feje tetejére áll a cselekmény, és mind inkább a magyarországi jelen- és közelmúlt tragédiái kerülnek előtérbe. Először még csak a mai reálpolitika, a kormánypárti és ellenzéki szavazók kibékíthetetlen ellentéte, a 2006-os véres október, később viszont már Edmund Veesenmayernek, Hitler magyarországi nagykövetének és teljhatalmú megbízottjának a Führerhez, pontosabban a német külügyi államtitkárhoz küldött és a magyarokat roppantul becsmérlő jelentéseit olvashatjuk, majd szóba kerül a brutális és ránk erőszakolt trianoni békediktátum, Apponyi Albert védőbeszédének teljes szövege, a Beneš-féle hazugságok és a hazug csehszlovák elnök mai napig érvényben lévő dekrétumai a magyarok és a németek kollektív bűnösségéről és jogfosztottságáról; Ceauşescu és elődje, Gheorghiu-Dej magyarellenes intézkedései, Horthy második világháborús szerepe és még sok más.

Ráadásul mindezt nem csupán Margit leveleiből tudjuk meg, habár az asszony roppant felvilágosult a magyarországi viszonyokat illetően, hiszen a mai világban az interneten keresztül szinte minden elolvasható, nyomon követhető. Így Margit még az ellenzéki Népszavát is olvassa, miközben tudja, hogy a CEU nem egyenlő a Közép-európai Egyetemmel, hogy ez a „kormány amióta hatalmon van, visszaadta a határon túl rekedt magyarok büszkeségét, becsületét, idestova száz év után összefogta ezt a maroknyi nemzetet, visszaadta neki a már elveszettnek tűnt reményt, a magyar nemzetben való hitet.”

A legtöbb információ a torontóinak született írótól, Thomastól származik, aki felesége kedvéért nemcsak megtanulta a magyar nyelvet, hanem belefeledkezett a magyar irodalom és történelem csodáiba, szépségeibe és keserűségébe egyaránt. Most már értjük, miért Darabokra tépve a regény címe, miért hajaz Bánffy Miklós Darabokra szaggattatol című regényének címére. És itt, a könyv vége felé, mintha a stílus is megváltozna: Böszörményi itt a legerősebb, amikor a magyarság megaláztatásáról, az utóbbi száz év keserves történelméről ír, érezni, hogy fűti a szenvedély, húsba-vérbe vágó minden kis részlet és minden egész, ami itt „eltörött”.

Nagy kísérlet ez a kötet, próbája annak, hogy be lehet-e vonzani a mai néha sekélyes, máskor csak felszínes életet élő újvilági miliő után érdeklődő olvasót – elsősorban a fiatalokat –, egy történelmi múltunkat feltáró csapdába? Hogy mire észreveszik magukat, a párok intimitásairól szóló részletek olvasása helyett máris azon filozofálgathatnak, miért nem írnak a nyugati országok történelemkönyvei Trianonról, miért olyan rossz a mi megítélésünk a nagybetűs Nyugaton, miért, miért. Szaporáznak a kérdések, mégsem tudjuk igazán a választ. Egyedül vagyunk – ez Surányi Miklós Széchenyiről szóló regényének címe. Talán ez a helyzet is megváltozik majd egyszer. És talán Böszörményi Zoltán regénye is segítségül lesz e változásban.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2020)