A komposztáló helyét a kertben érdemes még a kertészkedés legelején kijelölni. Kezdetben a kert legtávolabbi pontjára tettem, hogy mindig végig kelljen sétálnom a konyhai hulladékokkal megrakott kis tálkámmal az egész kerten, és közben gyönyörködhessek, tervezgethessek. De a komposztálásnak igen fontos szerepe van, mert komposztálás és trágyázás révén érhetjük el, hogy jó talajunk legyen a kertben, és a jó talaj a sikeres kertészkedés egyik legfontosabb alapeleme, ahogy írtam már a fény fontosságáról, úgy most írnom kell neked arról is, hogy a talaj milyen fontos. (A fény és a talaj mellett a harmadik legfontosabb a víz, de erről majd máskor.)

A lényeg, hogy nem mindegy, milyen földbe ültetsz.

Nálunk, a hegyen agyagos-köves talaj van, nem nagyon lehet benne zöldségeket termelni, de néhány év alatt a kiválasztott ágyásokban a komposztálásból nyert humusszal s némi trágyázással sikerült szépen gazdagítani a talajt, úgy, hogy nemcsak paprikát, paradicsomot, salátát, hanem már retket és répát is termelhettünk. Utóbbit egyébként sokkal jobb enyhén homokos talajban, de legalább megpróbáltuk. Büszke voltam az első szentendrei bébirépára is!

Mégis tavasszal a retek az örök kedvencem, főleg mióta olvastam Krúdy Gyula írását róla, s benne azt a költői kérdést, hogy „vajon halljuk-e, mit mondott hónapos retek”?

„Azt mondta, hogy „szeretlek” – felelt Szindbád nem minden meghatottság nélkül. – Ugyanis a korai, tavaszi termények azok, amelyek leginkább elárulják érzelmeiket, mint akár a tapasztalatlan, fiatal nők elárulják magukat a szerelmi vallomásra.” – így Krúdy.

Minden tavasszal, amikor hónapos retek kerül az asztalra, a magyar próza nagymestere jut eszembe, s a tapasztalatlan, fiatal nők, akik alig várják, hogy elárulják titkaikat. Mennyi költészet van egy ilyen kis zöldségben is, mint a hónapos retek! Mennyi szépség! Mennyi finomság! Mennyi történet! Mennyi báj! De nem olyan könnyű igazán finom, harsogva ropogós, fűszeres ízű hónapos retket termeszteni, ahogy manapság tapasztalatlan, fiatal nőkből is kevés van, pláne azokból, akik holmi titkokat kívánnának elárulni a hajósnak budai vendéglők félhomályában. A jó retekhez jó talaj kell, s e talaj legfőbb gondja a kertésznek. A szent humusz rétegnek pedig úgy kell terjedni és vastagodni a kertben, mint tűnt szerelmek emlékeinek holt lerakódásai a téli álmodásban a tollas dunyha alant. Ahogy Szindbád mondaná.

Éppen ezért már két komposztálóm van. Van egy „megemelt”, kizárólag konyhai és apróbb zöldhulladékoknak, és van egy „mélyebb” is, amelybe a nehezebben, lassabban bomló, de szintén szerves hulladék kerül, mint például a kertből a gyökerekkel átszőtt és elhasznált virágföld vagy a fahamu a kandallóból. A többi – a külvilágból bekerülő – kertben nem feldolgozható szemetet, amennyire lehet szelektáljuk. A háztartásba és kertbe kívülről bekerülő szemét olyan nagy téma, hogy arról majd külön értekezünk.

A megemelt komposztálómat „gilisztahotelnek” csúfolják a szomszéd gyerekek, olyannyira jól sikerült. Lényege az, hogy másfél méter magasan egy rácsos-lyukacsos tárolóba kerül a komposztálandó anyag. Amikor végre elkészült, akkor hoztunk bele egy komposztáló üzemből elég sok, úgynevezett „kaliforniai gilisztát” és „komposzt oltót”. Ők lakják a hotelt. Ezek a giliszták egyébként a zöldhulladékban mint speciális környezetben tenyésztett giliszta alfaj tagjai, kinézetre közepesen hosszúak, pirosasak, és nyugalmi állapotban kicsit tömzsinek tűnnek. Bevallom, én kimondottan szépnek látom őket. A komposzt-giliszták hámjukon és bélrendszerükben is különféle baktériumokat termelnek, ezek a baktériumok különösen értékesek a humusz szempontjából. A kis kukac dolgozik télen-nyáron, de úgy vettem észre, hogy nedves-meleg időben kicsit szorgosabb, ezért nyári szárazság idején alkalmanként meglocsolom az egész komposztot (a simát is), így a giliszták sem száradnak ki, s gyorsabban és több humusz keletkezik. Megjegyzem, a kertünkben lakik egy feketerigó-család is, s néha rájárnak a komposztra, gilisztáimat eszegetni, ezért hálóval a felét letakartam, a másik feléből ehetnek, mert szeretem a feketerigókat is. Amikor egyedül vagyok a kertben, olykor egészen közel jönnek hozzám, s feketerigónyelven valami különös titkot mesélnek a teremtett világról, amit csak a feketerigók tudnak, s nem is lehet máshogy elmondani, csak feketerigóul.

A „megemelt” komposztáló egyébként úgy is működik, mint egy szűrőberendezés, mint egy nagy teafilter, alulra összegyűlik a finom humusz, s amikor nagyobb eső van, az alatta lévő kis kádba összefolyik az értékes gilisztakomposzt-tea, amivel a növényeim öntözöm.

Ezt a nagyon hasznos szuper gilisztahumuszt előállító kis komposztálót egyébként kicsiny méretben, városi konyhákban is lehet alkalmazni, számos változatát láttam magam is, kettő-három-négy edényből állnak, s ugyanezen az elven működnek. Máris kevesebb hulladék keletkezik, s az értékes földet és híg trágyalét, pontosabban a komposztteát a szobanövényeknek lehet adni. Nagyobb változata az, amikor egy hosszabb betongödörben komposztálnak, folyamatosan adagolva a zöldhulladékot. Sajnos kevesen foglalkoznak már ezzel, de nekem elhiheted, hogy a konyhakert, így a kertész legjobb barátai a giliszták, a nagy körforgás szorgos, dolgos kis munkásai, mert néha a legcsúnyább, legegyszerűbb lényekkel végezteti el a természet a legfontosabb feladatokat, például hogy az elhalt levelekből, ágacskákból, mindenféle maradványból újra termékeny talaj legyen, s belőle csodás élet fakadhasson. Ahelyett, hogy elégetnéd a kerti hulladékot, s a levegőt szennyeznéd, szépen komposztálod és visszaforgatod. A természet nagy körforgásának közeli megfigyelése, melyhez olyan kiváló laboratórium a kert, talán téged is elgondolkodtat néha afelől, hogy mi volt az élet előtt és mi lesz a halál után.

Bevallom, néha én is úgy érzem, mindjárt meghalok. Elfáradtam, vége, ennyi volt. Van, amikor ezt komikusnak, van, amikor fenségesnek, máskor tragikusnak élem meg. Amikor ezt éreztem legutóbb, Virág – a feleségem – azt mondta: „Jó, rendben, Tibike, ha meghal, hát meghal, de előtte beszéljük meg, milyen temetést szeretne.” Elgondolkodtam ezen, és mindenféle temetést elvetettem, valahogy túlzottan komikusnak és megrázóan tragikusnak hatott egyszerre az egész hajcihő. Arra jutottam, hogy legjobb lenne, ha a komposztban a kerti kukacaim oldanák fel hamvaim, majd pedig virágok, zöldségek, gyümölcsök, fák születnének a humuszomból, amiről a méhecskék hordanának nektárt és virágport. Így testem visszakerülne oda, ahonnan való: isten kertjébe. Csak remélhetem, hogy lelkem is eljut majd oda. Tetszett ez a humusszá válás, olyannyira, hogy visszajött az életkedvem, és végül mégsem haltam meg. Nagyot nevettem magamon, és újra élni kezdtem, hordtam a konyhai hulladékot, a lehulló leveleket a kukachotelbe, és jó étvágyat kívántam ocsmányul szép kis barátocskáimnak, a vörös gilisztáknak.

Ugye Te is kineveted – legalább néha – saját magadat? Ha nem, itt a legfőbb ideje. Kezd azzal, hogy komposztálsz. Komposztálsz, kineveted önmagad és megcsodálod ezeket a fantasztikus kis lényeket, a kukacokat, s mindazt, ami a komposztban benne él, dolgozik, csak azért, hogy utána újra élet születhessen a holt anyagból. Talán ezért is szoktam mondani, hogy komposztálok, tehát vagyok.

Weiner Sennyey Tibor