Érdekes ez a Bookangel Kft. elnevezés, inkább Bookdevilnek kellene hívni, morfondírozok magamban, és elsőre el is határozom, hogy odaírom az utalásnál a megjegyzés rovatba, az ördögit ennek a cégnek! Aztán persze nem írok semmit, minek, gondolom magamban, a pénzügyesek úgysem értik, miről van szó, vagy ha igen, akkor sem foglalkoznak vele, van egyéb gondjuk-bajuk elég.

Eszembe jut, amikor felhívtak a minap, kedves, fiatal női hang volt, neki udvariasan elmeséltem, mit gondolok erről az egész ördögi dologról, amit a nagykereskedők folytatnak velünk, kicsiny kis könyvkiadókkal évtizedek óta, nyilván úgy kezdtem, hogy tudom, ő nem tehet semmiről, de mégis, ha már ő hívott fel engem, és nem én őt, akkor csak elmondom a véleményem, hátha eszébe jut továbbítani valakinek, bár ettől még semmi sem fog megváltozni, ebben biztos vagyok.

Ugyanaz megy, csak némileg fordítva, mint a szocializmusban, sok évtizeddel ezelőtt, ecseteltem a kedves női hangnak – tulajdonosát selymesen barna hajúnak/szőke hajúnak/fekete hajúnak/vörös hajúnak képzelve –, vagyis: hogy akkor egyetlen kereskedő volt a piacon, az ún. Állami Könyvterjesztő Vállalat, igaz volt egy vidéki is, azt hiszem, Könyvértnek hívták, de az ÁKV mellett nemigen rúgott labdába, övék volt az összes fővárosi bolt, s talán a vidéki nagyvárosoké szintén. És akkor én egy ilyen boltban dolgoztam, még a vezetőnő nevére is emlékszem, kedves, egészen magas hangú, de határozott és következetes asszony volt, és mindenkit becézett. Minket következetesen (!) picikéimnek hívott, mert a pici melléknév nem volt neki kellően ellátva kicsinyítő képzővel.

„Nyomjuk ki picikéim!” – rikkantotta olykor, és ez azt jelentette, hogy óriási könyvcsomagokat kellett készítenünk az újdonságból és az elfekvő raktárkészletből. Ezeket kis Barkas teherautóval szállítottuk el a vállalatoknál tanyázó úgynevezett bizományos terjesztőknek, akik részletfizetés ellenében árulták a könyveket a dolgozóknak. Csakhogy a dolgozók és a bizományos terjesztők már akkor sem voltak hülyék, pontosan tudták, mit szeretnének megvenni, illetve olvasni, és sok esetben az egész könyvcsomagot úgy, ahogy volt, szőröstül-bőröstül visszaküldték nekünk, a boltba, ahol aztán mi újból szétválogattuk, helyére tettük a szortimentbe, vagyis ábécérendbe, aztán kezdődött minden elölről. Időnként küldtek kézzel írt listákat is az üzemi terjesztők, nagyjából így néztek ki: „Kérek 1 db Kámaszutrát, 1 db Krúdy álmos könyvet, 1 db Tíz kicsi négert.”

Ehelyett kaptak harminc példány Karamazov testvéreket (egyik kedvenc könyvem, de ma sem tízezrek olvassák), húsz darab Lukács Györgyöt, és negyven mindenfélét. Ezeket aztán az üzemi terjesztők mind visszáruzták.

Na, most a mai nagykereskedők ugyanezt csinálják, csak pont fordítva. Tőlem mint kis kiadótól kérnek például száz példány Janust (ez itt a reklám helye, én írtam, olvassák el, remek jó könyv, elhihetik, nem azért mondom!), és eladnak egyetlenegy darabot belőle, és visszaküldenek kilencvenkilencet.

Hogy miért egyet adnak el, ha olyan csodálatos olvasmány, a világirodalom csúcsa, ami még sok száz év múlva is kötelező olvasmány lesz az iskolákban, és a kritikusok elalélnak, hacsak beleszippanthatnak a lapjai közé, és a többi, és a többi? (Magamat smúzolom, de az vesse rám az első könyvet, izé, követ, aki nem ezt tenné a helyemben.)

Mert egyszerűen nem teszik ki az újdonság közé, a „kereskedő ajánlja” tábla alá, sehová nem teszik lapjával, ugyanis azért, hogy oda, vagy ne adj’ isten a kirakatba kikerüljön, súlyos százezreket/milliókat (!) kell fizetni a kereskedő cég részére, egyelőre még forintban. (Ez sem tart sokáig, gondolom maliciózusan.) Vagyis hová rakják akkor, teszi fel a kérdést a laikus olvasó. Hát a raktárjukba. Egy-két darabot gerinccel kifelé a boltban a polcra, ahol majd senki sem fogja megtalálni a könyvtengerben, ahová mentőöv nélkül be se merészkedjen az eltévedt hajós, egy idő után káprázni fog a szeme, a történelmi regény, fantasy kortárs irodalom, világirodalom, gyerek és ifjúsági irodalom, ismeretterjesztő stb. feliratok alá kipakolt rengetegtől. Hullámozni fog a bolt, a hajós úgy érzi, mindjárt elsüllyed, s nem fog az ingatag polcokba belekapaszkodni, inkább felkapja a legközelebbi potykát, izé könyvet, és elevez vele a pénztárhoz.

Nem, kedves könyvkiadó barátom, esélyed sincs az eladásra. Ami egyáltalán mozog, az az online forgalom, négy-öt-tíz eladott könyvvel. A többi? A többit majd visszaküldik a kiadóhoz, akár annak idején a könyvesboltba. És ezért még pénzt is kérnek (vagy magam megyek értük, a magam autóját koptatva, saját benzint fogyasztva), hogy aszongya fizessek nekik egyezerkettőszáztíz pengő forintot. Az angyalnak. Vigye el az ördög, gondolom, ezen már nem múlik. Nem tétel a tördelő, a borítótervező, a szöveggondozó, s főleg a nyomda kifizetése mellett, ez már semmi. Arról nem szólva, hogy az angyalbőrbe bújt ördög bizományba veszi át a könyvet, többnyire ötven százalék feletti felárral. Tehát akkor…, akkor kiknek a könyvei kerülnek ki lapjával és gúlákban kelletve magukat a vásárlóknak a boltba, ha a kiadó áll mindent, és nincs pénze a „kiemelt kipakolást” megfizetni?

Hát az úgy van, kedves barátaim az Úrban, illetve a könyvesboltban, hogy minden kereskedőnek van már saját könyvkiadója, előfordul, hogy egyszerre több is, azoktól, a sajátjaiktól természetesen nem kér pénzt. Ezenkívül még akad néhány nagymenő kiadó, aki ezeket a horribilis, sokszor milliós összegeket meg bírja fizetni. A kicsik pedig látványnak kellenek. Hogy mutathassák, mennyi minden van a palettán, ha van olyan, akit érdekel ez egyáltalán. Az év végi statisztikában biztosan jól néz ki. A karácsonyfa alatt. Csak nem az angyal hozza, hanem valaki más. Egy ügyefogyott krampusz, aki december hatodikán megszökött a Mikulás mellől, és most jókat röhög a markába. Egy bookdevil.

Gáspár Ferenc