Jánosi Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténésszel, a Kölcsey Társaság és a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumának korábbi elnökével, a Magyar Napló főszerkesztőjével Kovács katáng Ferenc beszélgetett.

Kovács katáng Ferenc: Üdítő, nosztalgikus, szívmelengető érzés volt számomra a néhány héttel ezelőtti Határtalan magyar irodalom konferencia szüneteiben szűkebb hazánk, a Nyírség irodalmi hagyományairól beszélgetni Veled. Nyilván nem gazdagabb, különlegesebb, mint bármely más vidéké Magyarországon. Az azonban elgondolkodtatott, amit egy, az ötvenes években Norvégiában szolgált, majd kiugrott és ott letelepedett magyar diplomata kérdezett tőlem: mivel etettek benneteket Szabolcsban, hogy annyi kiválóság került ki onnan? Írók, költők, a cseppes Béres, a Japánba bérletet váltott Cantemus kórus, Kósa, Balczó… Ha álmodból fölráználak, kiknek a neve jutna hirtelen az eszedbe? Rögtönöznél nekünk egy rövid szabolcs-szatmár-beregi irodalmi kalauzt?

Jánosi Zoltán: Szívesen, de ezt rögtön azzal kezdeném, hogy ez a Trianon után előbb kettő, majd három önálló térségből összeállított megye bizony igen előkelő helyet foglalna el a földjén született vagy élt irodalmi nagyságokat jelölő térképen. Elsőként mindjárt vagy hét-nyolc olyan név is eszembe jut, akiknek életműve a magyar irodalomba és a történelembe is kitörölhetetlenül beíródott. Kezdjük a 16. századdal: Kisvárdán élt Telegdi Kata, akit sokan az első magyar nőíróként tartanak számon, s folytassuk a szépíróként is jegyzett Ecsedi Báthori Istvánnal, s azután máris itt van Bessenyei György, akinek a nyíregyházi Morgó temetőben van a végső nyughelye. Kölcsey ugyan a mostani határ túloldalán, Sződemeteren született, de Szatmárcsekén gazdálkodott, és írta meg a Hymnust. Móricz Zsigmond (noha nem a valódi) „szülőháza” látogatók ezreit vonzza Tiszacsécsére, Krúdyról pedig a halála óta eltelt 88 évben intézmények tucatjait nevezték el – utcáktól kezdve a városháza díszterméig – szülővárosában. Egyre nagyobb figyelmet kap kivételes asszony-kortársuk, az Anarcson élt Czóbel Minka is; és most már csak sorolom Váci Mihály, a Budapestről (Pesterzsébetről) előbb Berkeszre került, majd Nagykállóban gyökeret vert Ratkó József, a Kálmánházán született Gilgames-fordító költő, Rákos Sándor, a mátészalkai költő-fordító Képes Géza nevét. A fiatalabbak közül a megyében jött világra Balázs József, Végh Antal, Kurucz Gyula és Várkonyi Anikó, sőt még Hajnóczy Péter kibogozhatatlan életrajzában is találtam olyan utalást, hogy esetleg Porcsalmán látta meg a napvilágot. Az viszont bizonyos, hogy a megyében töltötte gyermek- vagy ifjúkora egy részét Szöllősi Zoltán, Tóth Erzsébet és Lezsák Sándor is. De mindez csak a jéghegy csúcsa: Katona Béla, volt tanárom kétkötetes megyei irodalmi lexikont állított össze a Szabolcs-Szatmár-Beregben élt vagy ide kötődő írókból, csak a nyíregyházi kötet 175 nevet tartalmaz. Mégsem azt mondom, hogy a megye irodalma iránt mélyebben érdeklődő elsőként ezeket fogja a kezébe, hanem azt, hogy jöjjön el Szabolcsba, szívja be azt a levegőt, amit a csekei magányos teleken Kölcsey belélegzett, lépjen arra a gyalogútra, amelyen Móricz ment a turistvándi vízimalomhoz, érezze arcán azt a nyírségi napsütést, ami a Sóstón a szépasszonyok után lopakodó Krúdy arcát simogatta, és álljon meg Ratkó kopjafájánál a nagykállói temetőben. Akkor érzi meg igazán a vidék kulturális és földrajzi felhajtóerőit és azt a hagyományt, ami biztatást ad az innen indulónak. Legyen akár filmrendező, mint Kósa Ferenc, világklasszis sportoló, mint Balczó András, világhírű karnagy, mint Szabó Dénes, tudományos kutató és a hitéből morzsányit sem engedő lélek: mint Béres József volt –, akár pedig a tollat forgató művész.

KkF: A. Tóth Sándor festőművész kiállításán Csoóri a következőket mondta: „Ma már tudom, hogy nemcsak a diákéletem, de a későbbi is másként alakul, ha a szorongásaim és a csodálkozásaim metszéspontján, ama bizonyos mitológiai keresztúton, nem az a férfi, nem az a tanár s nem az a művész áll, akit most nekem kell föltámasztanom.” Előbb kérdeznélek feledhetetlen tanáraidról, majd arról is, hogy Te miként adtad tovább diákjaidnak a stafétabotot?

JZ: Nyíregyházán az alsó tagozatot végeztem, és fel tudom sorolni most is osztályfőnökeim nevét. És köszönöm ma is, hogy az állandóan az ablakon kitekintő, a fák lombjait bámuló, hatéves kora előtt iskolába került kisfiút nem zaklatták nagyon fegyelmezetlenségeiért. Csak szépírásból kaptam négyest, a többi tárgy előkelőbb osztályzatot kapott. A reál tárgyak a sátoraljaújhelyi általános és középiskolás éveim alatt is kedvenceim maradtak, de Böszörményi Dezsőné, a magyartanárnőm már ötödikes koromban a magyar nyelv és irodalom olyan szeretetét oltotta belém, amit a háromszögű nagyvonalzóval sem lehetett később már kiverni belőlem. A középiskolában az általam legmélyebben tisztelt és szeretett tanárom Katona Rezsőné volt, aki latint tanított, és ahányszor latin szót pillantok meg, ma is az ő tiszta, a legjobb emberi eszményekre néző arcát látom magam előtt. Testnevelőtanáraim is felejthetetlenek maradtak, mert a sport és a mozgás végtelen szeretetét adták: Homonnai Nándor – és édesapám – jóvoltából megtanulhattam sízni, és Sipos Zoltán, nemcsak magas- és távolugró versenyekre küldözgetett, hanem ő adta kezembe Sinka István verseit is. S ő tanított meg a néhány lépésről a levegőben végrehajtott előreszaltóra is, aminek később az elvont változatát többször gyakorolnom kellett életemben. Újhely, az a kettészakított, kuruc város, hegyeivel, állandóan fújó szeleivel és tatárjárás után épült kollégiumával a szellemi-lelki lakóhelyem most is. Később Nyíregyházán, a főiskolán Katona Béla, a debreceni egyetemen pedig, majd később is a felejthetetlen Görömbei András volt a legerősebb mesterem. De rendkívül sokat kaptam a debreceni iskola egészétől is. Tanárként Nyíregyházán, előbb a magyar nyelvészeti, majd az irodalom tanszékeken a nyelv és a művek megszerettetése volt a legfőbb szempontom, és sokra tartottam a hivatalos órán kívüli, az önképzőköri foglalkozásokat is. Minden tanítványomra büszke vagyok, akik ma is, s a legkisebb falvakban is a vállukon viszik a magyartanítás feladatát, vagy ismertebb írók, költők, kritikusok, irodalomtörténészek lettek.

KkF: Oktatói pályádon, amilyenről legtöbbünk csak álmodni merhet, mindent elértél. Érintenéd a főbb állomásait?

JZ: Általános iskolai tanárként kezdtem Nagycserkeszen, majd gyakorlóiskolai tanár lettem Nyíregyházán, onnan előbb a tanárképző főiskola tanítóképző intézetbe, majd a magyar nyelvészeti tanszékére kerültem, az irodalom tanszék már csak a végállomása volt a szakmai útnak. Előbb bölcsészdoktori, majd kandidátusi fokozatot szereztem irodalomtudományból, később a habilitációm és a Spanyolországban kiadott, García Lorca magyarországi befogadását bemutató könyvem megjelenése után egyetemi tanári kinevezést kaptam. 2000-től 2007-ig alapító főigazgatója voltam a Bölcsészettudományi és Művészeti Karnak, majd 2007-től 2015-ig két ciklusban választottak a Nyíregyházi Főiskola rektorává. Jelenleg a Magyar Napló Kiadónál dolgozom irodalmi vezetőként és a lap főszerkesztőjeként.

KkF: Az elmúlt évtizedben két monográfiát is készítettél. 2016-ban Ratkó Józsefről, 2018-ban Oláh Jánosról. Mindkettőt a Magyar Művészeti Akadémia adta ki. Kérlek, beszélj a keletkezésükről!

JZ: A Ratkó-monográfia korábbi tanulmányok alapján régóta érett bennem, és Ács Margit révén a Magyar Művészeti Akadémia felkérése csak az ürügyet adta, hogy ezt a szintetizáló munkát befejezzem. 2015 végén Oláh János hívott a Magyar Naplóhoz, először az Irodalmi Magazin főszerkesztésére, a többi feladattal már a fokozódó betegsége alatt bízott meg. A legtermészetesebb, hogy amikor az MMA később tervbe vette az ő monográfiája elkészíttetését, azonnal jelentkeztem a munkára.

KkF: „Az ecsetvonások benne a metaforák, a tónusok benne a rímek, a kompozíció ritmussá, a figurák és a tárgyak allegóriákká és szimbólumokká válnak képein, a tájak vonásaiból pedig tagoló strófák lesznek, miközben – ráadásul – az egész, képekbe fogott mű, hol erősebb, hol halkabb akkordokkal – muzsikál, zenél.” Kerekes Elek festészetéről írtad. E sorok csakis olyan valaki tolla nyomán születhettek, akinek bensőséges viszonya van a képzőművészettel, a zenével. 

JZ: A zenében különösen Bartók életműve fogott meg, hiszen Nagy László és mások révén is igen gyakran forogtam az irodalmi „bartóki” modell alkotóinak és alkotásainak körében. Számos zeneelméleti szakmunkát is elolvastam Bartók munkásságáról. A képzőművészet gyermekkoromtól vonzott, végigjártam Európa legnagyobb gyűjteményeit, képtárait és gyakori látogató vagyok festőművész barátaim: Kerekes Elek, Árkossy István, Szepessy Béla és mások kilállításain vagy műtermében. Kerekes Eleket még a Kölcsey Társaság elnökeként kértem meg arra a művészt próbáló feladatra, hogy fesse meg Kölcsey Hymnusát. Az első pillanattól a befejezéséig tanúja voltam a mű izgalmas megszületésnek, amely végül triptichon formáját öltötte magára, és ma a csekei Kölcsey Emlékmúzeumban látható.

KkF: A fenti idézet legújabb kötetedből, az Örvénylő Himnuszokból való (Magyar Napló, 2021). Egy aktív, intenzív életpálya utóbbi két évtizedét összegző gyűjtemény könyvekről, kiállításokról, évfordulókról. Búcsú barátoktól, kollégáktól. A nyolcvanas években a Tiszta Szívvel Füzetekben novellákkal jelentkeztél (Nyíregyháza, 1984). Majd versköteted jelent meg a Mecénás Kiadónál (Nyíregyháza, 1995). Jól látom, hogy azóta „csak” szakkönyveid jelentek meg? Rejtőznek az asztalfiókodban eltitkolt szépirodalmi művek?

JZ: Most készül a huszadik szakmai könyvem. A versírásról – látva rengeteg kiváló tehetséget, aki az országban verset alkot – már régen lemondtam, néhány novellám viszont megjelent itt-ott, így a Kortársban, a Körképben, az elmúlt évtizedekben. Nincsenek a fiókomban eltitkolt szépirodalmi művek, inkább az esszé műfajában folytatom tovább, amit valaha szárnypróbálgató szépíróként kezdtem.

KkF: Más, megtiszteltető feladatok mellett a Magyar Napló főszerkesztője vagy. Fő bázisod, családod továbbra is a Nyíregyháza közeli Nyírtelekhez köt. Habár a hatvanas évek fekete vonat¹ korszaka lejárt, mégsem lehet egyszerű az ingázás. Hogy osztod be a hétköznapjaidat?

JZ: Budapest a szellemi, Nyírtelek a fizikai munka örömeit nyújtja. Így hát hol írok, hol szerkesztek, hol a kertemet ásom fel, metszem a fákat, bokrokat – vagy egyszerűen fát vágok a cserépkályhámba. Az egyik cselekvésforma periodikusan igényli és egészíti ki a másikat, ezért hát nemigen fáradok el, és főként: sohasem unatkozom. Ha süt a nap, kint dolgozom a kertben, ha beborul – jöhet az irodalom! S ha mindkettőt szüneteltetem egy kis ideig, akkor pedig ott van a világon egyedülálló gyöngyszem-fürdőhely, a Sóstó, úszásra, gondolkozásra, merengésre, Krúdy szobrának a közelében – és máig ott keringő hangulatai, álmai között.

¹Lásd: Fekete vonat (Schiffer Pál dokumentumfilmje, 1971), Tar Sándor: A 6714-es személy (Magvető, 1981)