A tölcsérjázmin éneke
Szemelvények Lajtos Nóra verseskötetéből
Éjféli mise
A vasárnapi misékre mindig nagyival mentem.
Anyám akkortájt főzte be a húslevest. A grízgaluska
ízét éreztem az áldozati ostyában. Féltem is mindig,
hogy Isten megbüntet ezért, hogy fia testét így veszem
magamhoz. A szentmise alatt gyakran bolyongtam a
tyúkudvaron, ahol nagyi megfogott egy pár tyúkot,
majd a kamra előtti kopasztóasztalon nekilátott
a torokvágásnak. Véres tollpihék szálltak szerteszét.
A kopasztóvíz ázott tollszaga keveredett a tömjénnel
bennem, amikor a hozsanna következett. Vagy a szénaszagú
istállóban, ahol nagyapám abrakolta Csibészt és Bandit.
Megsimítottam a hátukat: a lószőr selymessége és melegsége
úgy áradt szét bennem, akár egy zsoltárban kitartott utolsó hang.
Vagy zongoraórán vagyok, ízekre szedjük a darabot, történetesen
egy Beethoven-szonátát, de nem a Mondscheint, bár ez is
cisz-mollban
van, mint a Mondschein. A szabályos szonátaformára rátekerednek
a Miatyánk sorai: amint a mennyben, úgy a földön is. Most éjféli
szentmisén térdepelek, érzem, amint a padsorokból árad a meleg
levegő, csak mondom, amit kell. Nagyi nem tud letérdepelni,
ő is mondja, amit kell, de ő, tudom, komolyan is veszi. Vagy a
bogácsi
strandon ugrálok fejest a medencébe, néha, ha sikerül, szaltózom is.
A víz a parton a hajamból a homlokomra csorog, hideg, mint a
szenteltvíz.
Odakint süvít a karácsonyi szél, idebent szélcsend. A sarokban
óriás lucfenyő,
rajta vattából formált, mennyből az angyalok. A szentmise vége
felé már
úgy érzem, rám fagy a forró húsleves gőze, nagyapám lovainak
párás lehelete.
Fáznak az ujjaim. Kesztyűben kulcsolom össze a kezemet, s
közben jobbra-
balra nézek, úgy lesem az Istent, merre lehet. Csendes az éj.
Majd a templomból
kifelé menet, utolsóként egyszer még visszanézek: ott ül a volt
helyemen, Ő
is összekucorodik. Felsajdul bennem a gondolat: mindvégig
bennem volt
az Isten, és én mindvégig kívül kerestem.
A betlehemi jászolban piheg a hitem.
Szekvenciák
Az élet szép, az élet csúnya,
az élet vidám, az élet szomorú,
az élet kockázatos és mellékhatásokkal teli,
kezelőorvosa, gyógyszerésze az Isten.
Az élet sós, az élet édes,
az élet teli, az élet üres,
az élet vitorlájára felfeszül az Isten,
az életben maradás örökös küzdelem.
Az élet fekete, az élet fehér,
az élet színes, az élet színtelen,
Az élet ódivatú, az élet trendi,
az élet balettcipő, az élet tűsarkú,
az élet egy túrabakancs, az élet vízálló,
minden lépésében jelen van az Isten.
Az élet szenvedély, az élet szenvedés,
az élet felnőttes, az élet gyermeki,
az élet szemhéján átfénylik a hit,
az életet élni kell, amíg az Isten engedi.
[Arccal az égnek…]
Arccal az égnek
kell most már menni,
felhőraj képét
szemügyre venni.
Csillagok útja
látszik a mennyből,
de amíg lent vagy,
álmodj a fentről.
Isten a tenger,
sós, mint a könnyem,
öblében himbál,
óvja a csöndem.
Isten a mező,
pipacstól ékes,
vöröslő arccal
vagyok hát vétkes.
Isten a bölcső,
ringatja lelkem,
Isten temető,
elföldel engem.
Kicsíráznom majd,
lesz reám gondja,
minden áldott nap
szirmaim bontja.
Hóvirág leszek,
fehér lepelben,
hozom a tavaszt
illat-selyemben.
Szeret is majd az
Isten is engem,
védett faj leszek
az ő kertjében.
Aki leszakaszt,
sírhantra tegyen,
ott száradjak el –
Uram, légy velem.
(Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021)