Detlev von Liliencron: A kamcsatkai költő
Tűrj. Légy a bánatod ura,
ez a keserű pilula.
Csak mondj le, gyűljön a piszok,
gúnyoljanak a kóficok.
Ha sírsz, hogy gyatra, rossz a koszt,
néped még kenyeret se oszt.
Kétségbe estél s azután
csúfolnak és néznek bután.
“A publikum, a publikum!”
Majd ő fog megsegítni, bumm.
“A kritikus, a kritikus,”
milyen öröm, mily égi juss.
“Haló porodba hóditasz.”
Patvarba, gyönyörű vigasz.
“Király a költő mindahány.”
Míg él, bohóc e bús hazán.
Száz év multán – megeshet ez –
jön egy tanár és fölfedez.
Lesz fecsegés és locsogás,
hogy mily mesés és mily csodás.
Dicsérnek, szídnak egyaránt,
a koporsóban ez se bánt.
És bár a világ lelkesül
s imád a néped, istenül,
a föld alatt már gyönyörű
simára rágicsált a nyű.
És kérdik, sírod hol vagyon,
bedőlt, besüppedt por-halom.
Igy szenved a költő, szegény,
Kamcsatka hímes mezején.
( Kosztolányi Dezső fordítása)