„Dús hajába tép a szél, Kék szemében ott a szenvedély.” Ezt dúdolom magamban, miközben megyek a meccsre, az angol–magyarra. Meg persze ezt is: „Voltam egy nagy futballmeccsen Óbudán, Óbudán, angol–magyar mérkőzésen Óbudán, Óbudán, sej-haj, angolok, hét egyre kikaptatok…” Tízéves lehettem, fogalmam nem volt arról, hogy miért Óbuda került bele ebbe a klapanciába, hiszen a válogatott mérkőzéseket akkor is a Népstadionban, a mai Puskás elődjében rendezték. De ezen nem töprengtem. A legjobban amúgy is ez tetszett: „Szepesi a mikrofonba kajabál, kajabál, a közönség rohadt tökkel hajigál, hajigál, sej-haj angolok…”

Nagy a tömeg persze, vidám kora őszi hangulat. Ismerősök köszöntik egymást, zászlók lobognak. Senki nem gondol arra, hogy veszíthetünk is. Pedig ahogy Varga Miklós énekelte, szeretjük Vén Európát, ő meg szeret bennünket. Hát hogyne, különben nem szeptember elejére tűzte volna ki a világbajnoki selejtezők időpontját a FIFA, vagyis a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, mikorra már vége van a turista szezonnak, és az Európa bajnokságon elért relatíve jobb eredményeink miatt megsüvegeltek minket a horvát tengerparton. Vége az idénynek, a nyárnak, nem baj, ha ma leégünk, jövő nyárig még javíthatunk talán valamit az önképünkön. Hogy a FIFA nem egyenlő az UEFÁ-val, vagyis az Európai Labdarúgó-szövetséggel, amelyik a nyári Európa bajnokságot rendezte? Az mindegy, gondoltam, kicsire nem adunk.

Kettő a töki, kettő a szotyi, hallom a hangot magamban, s lelki szemeimmel látom a cigány asszonyokat, akik ótvaros üvegpohárból öntik a zsebembe a köpködni valót egy bélásért, vagyis kettő forintért. Aztán palánkbelépőt veszünk, engem úgy kell feltuszkolni, sosem voltam jó tornából, egy-két évvel később viszont már én lopom le a zászlókat a kerítésekről a sötét újpesti estében, hiszen utánpótlás válogatottunk Európa Bajnoki döntőjére megyünk a Népstadionba. Négy-egyre nyerünk, berohanunk a pályára, ott ordítozunk és lengetünk önkívületben, míg valaki el nem rikkantja magát, hogy jönnek a zsernyákok!

Rohanok, bár nem félek, a többiek szintén szaladnak, csak nem lehet baj. Visszapillantva látom, egy kövérkés fakabát kerget egy srácot, gumibottal a kezében. A gyerek hátranéz, s mint valami stafétabotot kapja el a gumibotot, és elszelel vele. A rendőr megáll, szomorúan figyel. Még káromkodni is elfelejt. Köp egyet, és ballag kifelé.

Mi volt még? Kiabáltunk régen is meg fújoltunk. Földet rá, hangzott a kórus, ha elesett az ellenfél, ez persze nem volt szép, de a táncolj Törő, az igen! És Törő, vagyis Törőcsik táncolt, megbolondította az ellenfelet, beültette a hintába a védőket, aztán hanyag eleganciával bevitte a kegyelemdöfést, mint a matador, aki azt mondja, ez már csak a hab a tortán, de a sütés-főzést, azt figyeltétek? Amikor megőrjítettem a bikát a magányos tangómmal? Az volt az igazi! Ez már csak rutin, legyint, és unottan belövi a hálóba a labdát.

Ez volt a legjobb. Az út a Puskásba, az ábrándozás a régi időkről. Még a Himnusz eléneklése is jó volt, s utána is egy darabig, később meg az ábrándozás arról, hogy Európa szeret minket. Pedig a FIFA az nem az európai szövetség. Akkor valami nem stimmel itt. Össze lettek zavarva a dolgok, Puskás szelleme pedig lebeg a vizek felett. Hogy is mondták a régiek? Az angolok egy hétre jöttek és hét eggyel mentek. Hány éve történt? Lassan hetven. „…ötven éve – szívem visszadöbben”, írta Kosztolányi. És hetven év?

Megyünk haza, nincs nagy kiabálás, csak csendes viccelődés. Majd a Wembley-ben, mondja valaki. Vagy Óbudán, gondolom én.

Gáspár Ferenc