Gáspár Ferenc írása Székelyhidi Zsolt A kékkőkúti csillag című könyvéről

Van úgy, hogy az ember irigykedni kezd: miért nem ő írta meg ezt a könyvet, miért nem neki jutott eszébe ez a zseniális ötlet, ami aztán elviszi a regény végéig. Ritkán van ehhez hasonló pillanat, hiszen a regényhez nem mindig kell olyan „truvájos” ötlet, mint kistestvéréhez, a novellához, a regény néha simán el van magában, ahogy a József és testvérei vagy a Háború és béke. Persze nem mintha az írónak menet (írás) közben nem jutna eszébe semmi – sőt, a nagy regények írása során óhatatlan a jó cselekmény, és minél hosszabb a mű, annál inkább kellenek újabb és meglepőbb fordulatok, amik továbblendítik a filozófiai fejtegetéssel, mitológiával és ki tudja még mennyi minden mással megpakolt szekeret, mint Thomas Mann bibliai történetében, melynek cselekményében gyakorlatilag semmi más jelentősebb esemény nincs, mint amit a Bibliában egyébként is olvashatunk.

Székelyhidi Zsolt most megjelent könyve – A kékkőkúti csillag – esetében viszont annyira újszerű az ötlet, hogy kétségtelenül irigykedünk, különösen az első, a címadó kisregény olvasásakor éreztem némi sárga irigységet (nincs erre jobb szó, még a szinonima szótárban sem), hogy a fene egye meg, miért nem nekem jutott eszembe a Bükkbe érkező és üzemanyagából éppen kifogyó UFÓ (a szerző írja így, csupa nagybetűvel), meg az őt felfedező részeges társaság a hotelben.

Nem mintha másnak nem jutott volna eszébe eddig a földönkívüli űrhajó landolása téma, és az első kisregény cselekménye is leül néhányszor, hiába a rekeszizom remegtető részletek, a repülő és magyarul beszélő kutya, vagy a kirándulásra induló, és a hotelben italozókhoz hasonlóan az UFÓ-ba belebotló két kiránduló különös leszállása az idegen űrhajó mélyébe.

Az ötlet igazából nem is ez, hanem hogy úgy a regény kétharmadáig nem tudjuk, tényleg leszállt-e az űrhajó a Bükkbe. Azt gondoljuk, hogy a sötét, ősz végi erdőben kóválygó társaságok egymástól rémülnek halálra – zörgés és ijesztő zajok a bozótban –, vagy éppen egymástól függetlenül hallucinálják ugyanazt a dolgot, ami az elfogyasztott rengeteg sör-pálinka következtében nem is lenne annyira különös. A humorforrás is elsősorban ebben rejlik, a párbeszédek megformálása a kocsmai részegeket idézi: „– A szituáció, mármint ami most van – Bélu kiitta a poharát és folytatta –, nem épp általános. Szörnyek, mondjuk ki magunk között, hát, szörnyek eddig nem voltak. Itt az erdőnkben legalábbis. Mit lehet ilyenkor tenni, kérdem én. A szörnyekkel, meg magunkkal?”

Bélu, a kis hotel tulajdonosa és a többiek, az ő vendégei, a kirándulók és még más erdőn járók a történet elején ugyanis egyöntetűen azt hiszik, a sötét erdőben őket ijesztgető szörnyekkel van dolguk, s mikor már egyértelmű, hogy idegen lények landoltak a Bükkben, akkor talán még jobban rettegnek az „alien”-ektől. A beszélgetésekben sok ismerős filmcím is felrémlik A nyolcadik utas: a Haláltól kezdve az E.T.-n és más sci-fi alkotáson keresztül a Harmadik típusú találkozásig bezárólag.

A történet vége újabb csavar – de új keletű szóval már spoilerezés, vagyis poéngyilkosság lenne erről írnom.

Kár, hogy a könyvben szereplő másik kisregény, A grinnyei gőzgombóc talán kevésbé jól sikerült. Azért írom, hogy talán, mert az irodalmi mű megítélése, mint minden más művészeti ág esetében, abszolút szubjektív ügy, kinek a pap, kinek pedig a papné, vagyis lehet, hogy másnak éppen a finn rock gitáros vámpír sztorija fog jobban bejönni. Pedig itt is rengeteg a helyi íz (és itt nem feltétlenül a vendégeket váró asszonyok folyamatos sütésére-főzésére gondolok), látszik, hogy Székelyhidinek nem ismeretlen a Baranya megyei terep, jól eligazodik a fellendülő klímaturizmusból meggazdagodó vagy éppen csak jól megélő helybéliek és az unió szabad mozgási lehetőségei miatt egyre nagyobb számban ide érkező finn bevándorlók között. Valahogy mégis fanyalogva olvassa az ember, nem nevet már a poénokon úgy, mint az ufós sztoriban, s ennek talán az az oka, hogy a bunkóság egy idő után már fárasztó. Akár a kabarétréfákban, attól mert valaki buta, nem feltétlenül nevetséges, és ha mégis, akkor egy idő után feszélyezve érzi magát az ember, mint a gazdag, mint egy Lev Tolsztoj, aki ugyan adott húsz kopejkát a koldusnak, de mi ez az ő évi hatszázezer rubeles jövedelméhez képest. Furcsa dolgok ezek, mert akadnak, akik végtelenségig bírnak röhögni az egyszerű embereken, és ha az irodalom is piaci termék, akkor miért ne írjunk bele ilyesmit, mint ahogy más regényekben a horror és a pornográfia szintén megjelenik.

Ám talán mégsem így van. Talán az irodalom mégsem csak piaci termék. Akkor viszont mégiscsak az első regény az erősebb, különösen az általam el nem árult végkifejlet, mely ha nem is katarzist, de mégis esztétikai és humorológiai (van ilyen szó?) élvezetet okoz, hiszen még Kuzma Sanyi, a traktoros sem halt meg végleg, pedig a nagybetűs UFÓ halálra lapította. De a jóságos földönkívüliek azonnal klónozták, és új életében sokkal, de sokkal jobb dolga lett, mint az előzőben. A nehézkes hegyi vidék helyett a Kisalföldön aratja a kukoricát, saját traktorával. Az ufóknak, „Ha majd visszatérnek, az egyik első dolguk lesz megkóstolni az ember egyik meglepő találmányát, a sós pattogatott kukoricát. Sörrel.”

Nekünk pedig a könyvet. Nem fogjuk megbánni.

(Spanyolnátha könyvek, 2020)