Bakonyi István írása Szigeti Lajos Gyújtópontban című verseskötetéről

Elment hát ő is. Életének 81. évében elhunyt Szabadhídvég szülötte és díszpolgára, Szigeti Lajos költő. Még megérhette tavalyi, kilencedik verseskötetének (Gyújtópontban) megjelenését, hála a Kaiser László vezette Hungarovox Kiadónak. Amikor telefonon hívott az év végén, szó esett arról is, hogy majd rendezünk neki könyvbemutatót Fehérváron. Hiszen gyakran jött Pestről hozzánk, állandó vendége volt irodalmi estjeinknek. Utoljára a Vörösmarty-emlékülésen találkozhattunk vele a Városháza dísztermében szeptember végén. Akkor még nyíltak számára a kerti virágok… Legalábbis úgy tűnt, bár a múló évek nyomait nem tagadhattuk. Örülhetett egy kitüntetésnek is: megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.

Szigeti Lajos költői világában különös hely illeti meg az eget, a fényt, a holdvilágot, a teremtett világ megannyi részletét. Ezt látjuk utolsó kötetének verseiben is. Ugyanakkor nem fordított hátat a társadalmi valóságnak sem, és kifejezte történelmi érzékenységét. Olyan költő volt ő, aki az európai kultúra folytonosságában lelte meg helyét, és így szólt érvényes költői nyelven hozzánk. A szépséget kutatta mindenütt, a kozmoszban épp úgy, mint egy csendéletben. A kaktuszok közt épp úgy, mint a szerelemben, a nőiségben. 

Az is jellemzi Szigeti itt olvasható műveit, hogy gyakran mintha nem is vers születne, hanem egy természettudományi megfigyelés lenne a szülőerő. (Tudjuk, hajdanán ez az eljárás nem volt szokatlan.) Eszünkbe jut a József Attila-i tétel, vagyis, hogy a líra: logika. Másutt viszont az átlagon felüli érzékenység mutatkozik meg Szigeti lírájában, s mindez remek nyelvi és formai játékkal egyesül. Ezek az értékek megfigyelhetők utolsó verseskötetében is, melyhez nem kisebb tekintély, mint a Nemzet Művésze, a Kossuth-díjas költő, Ágh István írt előszót. Tőle idézem a következő szavakat: „…Magyar mivolta egyet jelent a családhoz való hűséggel, természettel való azonosulása az istenhittel. Mikor azt írja, »Nekünk kell a teremtést befejezni«, azt jelenti, hogy isteni vállalkozás számára a költészet. Ehhez fel kell nőni, nemcsak a tárgy komolysága, hanem művészi megvalósulása szerint is…”

A Gyújtópontban világát jellemzi a tisztaság- és szerelemvágy számos megnyilvánulása is. Gyaníthatóan a reménytelen szerelem élménye határozta meg eme kötet szellemi és életrajzi hátterét. Ilyen verse vélhetően a Névnapra, melyben árulkodó az akrosztichon. E fájó érzések kifejeződése mellett fontosak az idő múlásával, a test romlékonyságával, a betegséggel szembenéző mozzanatok – egy sokat megélt ember és költő tapasztalatai – és a „találkozunk a végtelenben” reménysége. Akkor is, ha az Alapművelet így fest: „Összeadás jele / a fájdalmas kereszt – / legyünk én + te: egy.” Hasonlóképpen emlékezetes az Anyám néhány szép sora, benne az anyasors elemeivel, az „írjak nehéz sorsunkról” erkölcsi feladatával kapcsolatban.

Nem véletlen, hogy a kötet élén álló mottó a nagy angol költőtől, John Keatstől való: „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” (Szigeti Lajos angoltanár volt a felsőoktatásban.) Itt is megfigyelhetjük ugyanakkor a kozmosz, a csillagvilág iránti érdeklődés, a végtelen távlatok hatását. Földközelben élt, de folyton kutatta az égi világot. Mindennek szép summázata a Helyzetjelentés záró strófája: „…Szent »hármas jelszó«, zord »kiáltvány«, / magasztos »emberi jogok«! – / csontváz Atlasz forgatja vállán / a Glóbuszt, mit az Úr eldobott.” S az akár búcsúnak is fölfogható, kötetzáró verse: „Még hányszor fordul / e fény-árnyék globus? / Csontlisztté őröl / isteni corpust. // Mind, amit színkép bont fel, / sugárhajtású porszem – // hírül adja: voltunk.” 

(Hungarovox Kiadó, 2020)