Albrecht Júlia 1967-ben érettségizett a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, és ott szerzett keramikus szakmunkásvizsgát is. A Magyar Képzőművészeti Főiskola festő–tanár szakán Szentiványi Lajos, Barcsay Jenő és Somogyi József voltak a mesterei. 1976 óta foglalkozik kerámiával. 1979-től közel húsz éven át tanított a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola kerámia szakán. 1983-tól többször dolgozott ösztöndíjasként a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban. 1969-től tagja a Gyulai Művésztelepnek, s jelenleg a Gyulai Művésztelep Egyesület elnöke. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Emlékszel? Főiskolai tanulmányod mellett – sokszor éjszakába nyúlóan – M. Kiss Katalin keramikus keze alá dolgoztál. Egyszer én is lábatlankodtam ott… Tíz évre rá kiállítást rendeztem M. Kissnek, s újabb tíz év múlva meghívtunk téged a Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelepre. Találtam a neten egy Filmhíradó-részletet, ahol az első kiállításodon mutatod be az alkotásaidat. Milyen emlékeid vannak erről? Őrzöl még valamit abból az anyagból?

Albrecht Júlia: Igen, az akkori kiállítási anyagom is zömmel megvan, és megkaptam a Filmgyárban a riportfilmem kivágott részét. De a riport készülése is máig ható élmény, 1979-ben történt, ez volt életem első filmes szereplése.

KkF: Mielőtt a Gyulai Művésztelepről s az ahhoz fűződő idei őszi eseményekről kérdeznélek, kérlek, vezess végig alkotói pályád legfontosabb állomásain!

AJ: Még főiskolás koromban egy észak-európai körutazást tettem, ami 1972-ben nagy dolog volt. Egyfajta rálátást kaptam a kortárs képző- és iparművészetre, a „rothadó kapitalizmust” saját szememmel, tapasztalataimmal vizsgálhattam. Meghatározó tudást, élményt szereztem akkor. 1973-ban végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, és minden anyagi háttér nélkül, nehezen indultam a pályán. Nem volt műtermem, megélhetésem. Egyet tudtam biztosan, nem akarok „képcsarnoki festő” lenni, mert a szent festőművészetet nem akarom lakásdíszítő dekorációként művelni. A főiskolai „Domanovszky-korszak” festészeti habitusát sem éreztem magaménak, válságos néhány alkotói évet éltem meg. Egy barátom befogadott a nagy lakásába, hogy festhessek, és akkor már elmozdultam a természetelvű festészet felé. De valamiből meg kellett élni. Baráti köröm néhány tagjával végül kialakítottunk egy közös keramikus műtermet, műhelyt. Négyen voltunk, mindegyikünknek köze volt a kerámiakészítő szakmához. Akkor még a Képcsarnok és Iparművészeti Vállalat galériáiban igen keresett cikk volt az egyedi vagy kisszériás, igényes kerámia. Nagyszerű, gondoltam, akkor nyíltan és a műfajnak megfelelően készíthetek lakásdíszítő és használati tárgyakat, minden megalkuvás nélkül. Szerettem, szeretem ezt a szakmát. Lassan beindult a megélhetésem, egyre több megrendelést kaptam a galériáktól. A festészet elmaradt, hely és idő hiányában. Kaptam nagyobb, murális és belső építészethez kapcsolódó megrendeléseket is. Aztán egyre nőtt bennem a hiányérzet az „autonóm alkotói tevékenység” iránt. A gondolataim, életérzésem kifejezése a dísz- és használati tárgyakban nem volt lehetséges.

1976-tól elkezdtem kisplasztikákat alkotni, mert a bennem feszülő gondolatokat ebben a jól ismert anyagban, szakmában is meg tudtam fogalmazni. Ekkortól képzőművészeti kiállításokon szerepeltem a munkáimmal itthon és külföldön is. Közben ment a „megélhetési” keramikusság is, amit őszintén szerettem, de lelkileg nem elégített ki. A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban 1983-tól többször dolgozhattam ösztöndíjasként, ami nagy jelentőségű volt szakmai fejlődésemben, utolértem tudásban azokat, akik az Iparművészeti Főiskolán diplomáztak. Ezidőben már művésztanára voltam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolának. Az oktató munka nagyon izgalmas volt, szerettem a tudásomat átadni, szakismereteimet fejleszteni, miközben a tanítás jelentette a legnagyobb tanulást, alkotói- és magánéletem egyaránt legizgalmasabb, leggazdagabb korszakában. Számos önálló kiállításon mutattam be munkáimat, a keramikusok lassan elfogadták, hogy a festőművész kerámiát is tud csinálni.

A plasztikai alkotómunka idővel a más anyagok, főként a bronz használata iránti vágyat hozta magával. Olyan porcelán plasztikákat készítettem, amelyek formával és mázzal megtévesztően a bronzot utánozták. Csakhogy a szobrászok nem akarták elfogadni, hogy egy keramikus szobrokat is akar/tud készíteni. Évekig pályáztam a Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Bronzöntő Alkotótelepre, míg egyszer csak sikerült. Ebben Neked is részed volt, Feri. Nagy örömmel szívtam magamba a bronz körüli minden szakmai fogást, és azóta is szeretem ezt az anyagot. Az ottani sikeres részvételem kivívta a szobrászok elismerését is.

A ’90-es években ismét elkezdtem festeni. Kifejezetten élvezem a különböző anyagokban való gondolkozást, minden anyagot megtanulok mély alázattal kezelni, azért, hogy végül uralva azokat, gondolataim megtestesülhessenek bennük. Sokat utaztam közben a világban, láttam a nagy múzeumokat Európában, a híres műemlékeket, és ez gyakran hatott alkotói munkámra. Beleszerettem az etruszk és szkíta tárgyak világába, megtanultam a kínai kerámiamázak reprodukálását. Nagy segítséget jelentett a művésztanári gyakorlatomban is ez a tapasztalat. A rendszerváltoztatás aztán teljesen átalakította az alkotói életemet. Megszűntek a galériák, a művészek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a magángalériák felé. Ebbe a harcba nem szálltam be. A szabad alkotás örömeiben éltem, kiállításokon szerepelve a következő évtizedben. Aztán kiköltöztem Mendére, új életet kezdve, az ezzel járó nehézségeket fölvállalva. Csendes község köztiszteletben álló tagjaként jól érzem magam itt, de sok egyéb elfoglaltságom miatt alkotói munkára nemigen futja az erőmből, időmből.

KkF: A Gyulai Művésztelep 1969-es indulásakor, tehát még diákként bekapcsolódtál a telep munkájába. Mi vonzott oda, és mi tart ott téged azóta is?

AJ: Budapest peremkerületében, Rákoshegyen nőttem föl, és már kisiskoláskoromban festőművésznek készültem. A rákoshegyi Tóth Tibor festőművész által szervezett képzőművész körben kezdtem a pályára készülést. Tóth Tibor jó művészetpedagógus és egyben kultúraszervező is volt. Az ő szárnyai alatt nőttem föl, és a szakköri társaim lettek azok a pályatársaim is, akikkel vezető mesterünk megalapította a Gyulai Nyári Művésztelepet, ami inkább nyári tábor volt. Az egész évi folyamatos együtt tanulás-nevelődés csúcshetei voltak ezek a táborok, és erős kötődés alakult ki a városhoz is. Itt találtuk meg pályakezdő alkotókként azt a témát és tartalmat, amit ma már „Gyulai Iskolának” neveznek szakmai körökben. Az az eszmerendszer, az a szakmai igényesség és valódi tudás, ami erre a társaságra jellemző, igazi megtartó erő.

A rendszerváltoztatás után vagy tíz éven át nehéz helyzetbe került a művésztelep működtetése, de csetlés-botlások után megalakult a Gyulai Művésztelep Egyesület. Ebben a szervezeti formában már jól lehetett alkalmazkodni az új kapitalizmus körülményeihez. 2014 óta én vagyok ennek a civil szervezetnek az elnöke.

KkF: Az Egyesület elnökeként általában, s különösen a művésztelep 2019-es 50. évfordulója kapcsán milyen feladatok hárultak rád?

AJ: Amikor elvállaltam ezt a kollégáim által valósággal rám tukmált szerepet, már akkor tudtam, hogy igen nehéz feladatok várnak rám. Be akartam fejezni azt a programot, amit Balogh Gyula néhai kollégánk magára nézve is megfogalmazott, és elkezdett megvalósítani. A ’70-es, ’80-es, ’90-es években a csoportunk 7, majd 13 tagra bővült. Olyan kiváló minőségű alkotásokat hozott létre, amelyeknek az értékét föl kell mutatni, ki kell küzdeni a méltó helyét a magyar művészetben. Mert nem voltunk divatosak a korábbi évtizedekben, sőt, mellőzött, lenézett csoport voltunk. Ennek megvannak a kultúrtörténeti okai, amelyek ma már jól ismertek. Ha mi nem végezzük el most ezt az önérvényesítő munkát, az egész tevékenységünk elsüllyedhet a feledés homályába. Az a dél-alföldi képzőművészetet megújító, több évtizedes munkálkodás, amit a Gyulai Művésztelep tagjai letettek az asztalra, még mindig nem került az azt megillető helyére. Elnökségem idejére esett az 50 éves évfordulónk, és erre az alkalomra egy nagymonográfiát szándékoztunk megjelentetni. Négyéves kemény munka árán sikerült idén őszre megvalósítanunk. A könyv címe: Gyulai iskola 1969–2019. A rá való rengeteg pénzt több pályázat révén sikerült előteremteni. A könyv bemutatja a művésztelep történetét, a fokozatosan kialakuló szellemi közösség sajátos módszereit, számos dokumentummal alátámasztva. Az album része 225 színes reprodukcióval ismerteti az alkotásokat, bizonyítva, hogy az a realizmus, amelyet e szellemi műhely megteremtett, eltér az eddig ismert, „realistának” nevezett stílusoktól. Két nagy, reprezentatív kiállítást is terveztünk az évforduló kapcsán.

2019 őszén, a gyulai Kohán Múzeumban, már megrendeztük a Gyulai Iskola MOST című kiállításunkat. Ezzel azt akartuk igazolni, hogy a természetelvű látásmódnak és a dokumentarista realizmusnak ma is van létjogosultsága, nem korszerűtlen. A járvány miatt sajnos elhalasztódott a budapesti reprezentatív összefoglaló tárlat, amelyet idén szeptember 2-án nyitunk meg a Széphárom Kiállítóhelyen. Tárlatunk részét alkotja a Magyar Festészet Napja országos rendezvénysorozatnak is. A könyvbemutatók Pesten és Gyulán ugyancsak ünnepélyes rendezvények lesznek. Rengeteg energiát fektettem ezeknek a terveknek a megvalósításába, hiszen valóságos iszapbirkózás volt a szükséges anyagiak előteremtése. Sokan nem hitték, hogy sikerülhet, én azonban mindig kedveltem a kihívásokat, mert tudtam/tudom, hogy nem vagyok egyedül. A „Felsőbb Hatalmak” velem vannak, helyzetbe hoznak és erőt adnak mindig.

KkF: Mire beszélgetésünk az olvasó elé kerül, már megnyitottátok a 2021. évi művésztelep zárókiállítását (szeptember 10-ig látogatható a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központ előcsarnokában). A járvány hogy befolyásolta a tavalyi és az idei telepi alkotómunkátokat? Nem csappant a szín, a kedv, az érdeklődés?

AJ: Tavaly elmaradt a művésztelep, mert a szálláshelyek nem voltak fogadóképesek a járvány miatt. Idén csak az utolsó pillanatban sikerült megszervezni, hiszen a járvány ugyan elhalkult, de a szegénység, az előbbi okozata fölerősödött. Gyula város támogatta a telepet létrejötte óta, de ebben az évben nem tudta a szokott segítséget megadni. Minimál programmal, a folytonosság fönntartásáért, és mert már nagyon hiányzott nekünk a város, mégis megszerveztem a nyári tábort. Fele jött el a szokott résztvevőknek, ennek ellenére szép zárókiállítást tudtunk rendezni. Rendhagyó körülmények rendhagyó teljesítményeket eredményeznek. Kísérletező, játékos hangulatú munka zajlott, nagyon harmonikus, kollegiális légkörben. Hiába, minden rosszban van valami jó is… Mivel az értékmegőrzésre külön karizmám van, benne vagyok különböző szakmai szervezetekben, ezek közül kiemelném a Csekovszky Árpád Művészeti Közalapítványt, amelyben kuratóriumi tag vagyok. Sokféle programmal ápoljuk e kiváló keramikusszobrász alkotói hagyatékát, van bőven tennivalóm ott is.