Részlet Orosz István regényéből

– Lerajzoljam?

– Nem vagyok én turista.

– Tudom, hogy nem az.

– Na, ne mondja! Miből jött rá? – nevettem el magam. A férfi idősebbnek látszott a tér többi rajzolójánál, úgy ült ott, állig gombolt fehér ingben, mintha véletlenül csöppent volna közéjük. A többiek már a sokadik rajznál tartottak, neki viszont még egyetlen kuncsaftja sem volt.

– Ismerem magát – hajtotta össze az újságját. – Maga egy író.

– Én lennék ma az első? – kérdeztem, miközben azon töprengtem, hogyan menekülhetnék. Volt ugyan még bő félórám, túl sok pénzt dobtam a parkolóórába, ahhoz képest, hogy a kiadóban a megbeszélés milyen megalázóan rövid volt, de érdekesebb és persze kevésbé költséges időmúlatást is el tudtam volna képzelni a belváros közepén.

– Mért gondolja, hogy az első?

– Most mondta, hogy ismer. Ez a szakmám, az író a részletekből következtet. Látom, hogy a ceruzái sorba vannak rakva, és a kezei tiszták. Nem volt nehéz kitalálni.

Nemcsak vékony keze volt egészen fehér, hanem az arca is, ami így nyár közepén elég furán hatott. Furák voltak a lefóliázott rajzok is. Sötét, kontrasztos, portrék, semmi idealizáló szándék. Szétfeszítették a papírt, mintha túl akarnának lógni a kereten. Nem sokan vágynának ilyen arcképre.

– Leül? – kérdezte, majd a választ meg sem várva előhúzott egy félíves rajzlapot.

– Mennyi? – próbáltam visszakozni, majd értetlen tekintetét látva megismételtem: – Mibe kerül magánál egy ilyen arckép?

– Attól függ, hogy sikerül.

– Hogy mennyire hasonlít?

– Hát, ha magának az számít. Meg fogunk egyezni.

Így ismerkedtem meg Emillel. Véletlen volt, hogy épp arra jártam, és pont az ő rajzai előtt álltam meg, bár később sokszor hallottam tőle, hogy nincsenek véletlenek. A tévében látott velem egy interjút, talán elolvasta néhány tárcám vagy valamelyik Magyarországon megjelent novellám, és amikor meglátott, azt gondolta, a sors küldötte vagyok.

Szóval ez legyen az első jelenet. Ott ülök Emil előtt Budapesten, egy téren, a belváros közepén, és hagyom, hogy nézzen. Hosszan nézett, világoskék szemével a szememet nézte, de valahogy mégsem volt ez igazi szembe nézés, nem volt az a szemkontaktust kereső nézés, amelyre oly sokszor figyelmeztettek otthon a dzsungelkirándulásokon, hogy tilos például a kígyó szemébe nézni, mert a kígyó hipnotizálja az áldozatát, megragadja a tekintetet, aztán már nem is bírunk másfelé nézni. Kígyót sosem láttam, pedig mennyire vártam, hogy nekem jelenik meg Quetzalcóatl, a régen várt Tollaskígyó, és tudtam, hogy ha megjelenik, állni fogom a tekintetét, akármeddig néz. Emil egyébként nem is a szemembe nézett, hanem a szememet nézte, a szemem, csak hogy le tudja rajzolni, nyilván nem kék színűre, mert egyszínű barnásfekete szénrudakat használt, aztán az orromat nézte, majd a számat, a homlokom, a hajam. Most leírhatnám, hogy milyennek látott; igen, így is el lehetne kezdeni, de nem akarom, hogy rólam szóljon a történet, vagy legalábbis a kelleténél ne jobban. A kelleténél – ugyan ki határozza meg, meddig tart a szó mögötti tartomány, s talán lesz olyan része az elbeszélésnek, amikor tágabbá kell feszíteni a kelleténél szó körüli határokat, ám egyelőre ne várd tőlem, olvasóm, a szokásos közhelyeket: hogy így hívnak, ilyen és ilyen családból származom, neveltetésem során ezek és ezek a hatások értek, és ne várd a szokásos szépelgő hazugságokat sem. (A nevemet, úgy értve, hogy a valódit, úgysem fogom leírni, hogy miért, annak persze semmi köze ehhez a könyvhöz, tán fölösleges is említeni, zárójelbe is teszem, sőt ki is húzom.) Regényt írok, és a regényt a való élettel ellentétben az igazmondás terrénumának tartom, még ha az átlag író és olvasó – meg az átlag nemíró és nemolvasó – éppen fordítva képzeli is, hogy tudniillik az élet valami reális dolog, az irodalomban pedig magától értetődik, hogy tücsköt-bogarat összehazudik az ember: füllent és ámít, ferdít és ködösít.

Míg a fénykép egy pillanat, gyorsan kell átrendezni az arcvonásokat, a rajzolásnál elég idő jut rá, hogy a modell fölépítse magát, elképzelje a rajzoló szemében megjelenő látványt, s apróbb-nagyobb korrekciókkal tökéletesítse. Nem hiszem, hogy különösebben kényes lennék a külsőmre, de mivel mást nem tehettem, a képre próbáltam koncentrálni, ami a rajztábla túloldalán körvonalazódott. A vállam kissé hátrahúztam, az állam megemeltem, hogy a nyakam hosszabbnak és fölötte a toka kisebbnek látsszék. Az alsó ajkam előrébb toltam, ilyenkor teltebb és határozottabb a szám, és úgy próbáltam fordítani az arcom, hogy az anyajegy kevésbé legyen látható. Melyik oldalon is van? Odanyúlni persze nem akartam, inkább anyám arcát próbáltam felidézni, de csak egyetlen közös fényképünket sikerült, a fényképet, amelyen egyformán virít arcunkon a két lencseforma pötty, mintha e rejtélyes szimmetriával pecsét üttetne az összetartozásunkra, valahol egy másik világban, egy napsütött kőkerítés előtt, amit behálózott a múló idő repkénye. Egyébként szemüveges vagyok (igaz, épp kontaktlencsét viseltem), a hajam vörösesszőke (igaz, festett, à la Apollinaire), és a nem különösebben feltűnő anyajegyen kívül más különösnek mondható ismertetőjegyről nem tudok beszámolni.

Miközben rajzolt (nyelve leghegyét összeszorított ajkai közül kidugva), egy bicegő jelvényárus is kiszúrt magának, ő tényleg idegennek gondolt, és a bitte meg a plíz szavakat váltogatva próbált elém tolni egy szovjet csillagokkal és kommunista pártplecsnikkel tűzdelt bársonypárnát, ám elég volt, hogy rajzolóm szemöldöke összébb fusson, az illető máris odébbállt.

Azt, ahogy az arcomat pásztázta, anélkül, hogy a tekintetem is kereste volna, először szemérmes félszegségnek véltem, s talán kicsit sértette a hiúságom, hogy úgy nézett – szemrevételezett –, mintha egy tárgyat vizsgálna, mintha egy csendélet almáját vagy mázas korsóját nézné a lazán odavetett drapériák között. Hiába próbáltam újrakezdeni a beszélgetést, egy határozott gesztussal (amivel a jelvényárust is elűzte) figyelmeztetett, mozdulatlannak kell maradnom. Bosszantott, de volt valami tiszteletre méltó is a tartózkodó egyszerűségben, amit a begyakorlott mozdulatok közvetítettek. Fekete és barna krétával, egy puhával és egy keménnyel felváltva rajzolt, és néha egy ronggyal, de inkább a hüvelykujjával beletörölt a képbe. Mindkét kezét egyformán használta. A tér sokféle zajából is kihallottam a kréta sercegését a recés papíron.

– Figyelj, Emil – állt föl mellettünk egy vörös hajú lány, aki épp végzett egy szeplős osztrák kisfiúval, és elszámolt a rövidnadrágos apukával –, ránéznél a cuccaimra, míg fölugrom páternoszterezni.

– Páternoszterezni? – néztem csodálkozva a férfira. Akkor tudtam meg, hogy Emil a neve, a rajzok alatti V. E. monogram szerint Valamilyen Emil.

– Ja, ott szoktunk páternoszterezni – bökött fejével az irodaház felé igyekvő lány után (a vádlijára egy nyílvessző volt tetoválva) –, tudja, mi az?

– Igen, tudom, mi a páternoszter – talán kissé türelmetlenül kaphattam föl a fejem –, egy folyton járó lift, ami…

– Oda járunk vécére, de ne fordítsa el a fejét, mindig más emeletre páternoszterezünk, hogy ne legyen föltűnő. – Előrehajolt, és két ujja közé fogva államat az eredeti helyzetébe állította. – A szobrot nézze a vállam fölött, a költő szobrát!

Alig ért az arcomhoz, mégis határozott volt a mozdulat, egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismerős is lenne. Már jó ideje meredtem a szoborra, lélegzetet is alig véve, amikor eszembe jutott, hogy akár ellenkezhetnék is. Vagy legalább ellenkezhettem volna. Télen érkeztem Budapestre, a szobor szürke vászonba volt bugyolálva, és a vászon erős kötelekkel volt átkötözve, mintha a bolgár csomagolóművész, Christo is itt járt volna. A fagy elől védik, magyarázta valaki, s alighanem akkor tudatosult bennem, hogy új hazámban milyen különös dolgokkal fogok szembesülni. A postaládák pirosak, a pénzeken komor, bajszos férfiak vannak, az emberek hangosan, trombitálva fújják az orrukat, és a hideg ellen a szobroknak is fel kell öltözniük. És tessék, olykor az embereknek is szoborrá kell válniuk, ha rájuk parancsolnak.

Nem indult könnyen a beszélgetés, amikor az Annába beültünk. Nem volt megelégedve a rajzzal, dolgozna még rajta, meg se mutatja, nem is fogad el pénzt, de a meghívásomat – legyen egy konyak – azért elfogadja. Azt szerettem volna, ha magáról beszél, ő meg inkább engem akart hallgatni: hogyan írok, milyen témákat keresek, mennyire hitelesek a történeteim, amiket olvasott. Meg persze azt is, miért jöttem Magyarországra. Az élet mindig a legérdekesebb, szavaltam a sokszor ismételt (és sokszor megcáfolt) frázist, nincs olyan író, akinek jobb történetei lennének, mint a valóság. Sejtettem, mi fog történni, és nem is tudtam meglepetést színlelni, amikor előállt, hogy neki is van valami története. Azt mondta, sok év után most jutott eszébe, pontosabban akkor, amikor a páternoszter szóba került, de úgy éreztem, mintha készült volna rá, hogy elmondja. Ha az ember nem titkolja eléggé, hogy író, ne lepődjön meg, ha intim dolgokat is a nyakába varrnak. Ezt írja meg, ragadott karon a minap egy fotós, és mielőtt közbevághattam volna, máris egy pedofil úszóedző orgiáinál tartott.

Azt reméltem, hogy egy kapucsínónyi idő alatt végzünk, de a sokszálú történet, amely egy ötvenes években szándékosan lelassított és talán azóta is lassan járó lift körül bonyolódott, meg a körülményeskedő fogalmazás, amiről nehéz volt eldönteni, hogy az elbeszélő sajátja, vagy inkább a cselekmény összetettségéből fakad, nem sok jót ígért. A szomszédos asztaloknál valami születésnapot ünnepeltek (a Rák havában jártunk), sokan voltak, talán azt hitték, mi is oda tartozunk, és viccesnek szánt ajánlatokat kiabáltak felénk. Zaj volt, csörömpölt mögöttünk a kassza, sípolt a presszógép, jó, ha minden második szavát értettem. Ismeretlen nevek zsibongtak a fejemben, éreztem, egyre kevésbé tudom követni, amikor a kezem a zsebemben lapuló slusszkulcsra tévedt. A homlokomra csaptam: a parkolóóra! Jócskán túlléptem az időt, talán már ott is a szélvédőn a mikuláscsomag. Ne haragudjon, vetettem oda, elfeledkeztem valamiről, rohannom kell.

Helikon Kiadó, 2021