Egész apró kislányként még én is láttam kisbírót, aki többnyire déltájban vagy estefelé járta körbe a községet, ha valami fontos tudnivalót kellett az ott lakóknak hírül adnia. A derekán dob billegett, kezében dobverők peregtek. A dobszó messzire elhallatszott a vidék csöndjében, amelyet akkoriban még csak nagyritkán zavart meg valamely teherautó zúgása, esetleg szekérzörgés, lónyerítés, kukorékolás vagy kutyaugatás. A dobpergésre kikukkantottak házukból az otthon tartózkodók, a kerítéskapukhoz gyűltek, és várták, hogy megállapodjék a kisbíró és elmondja a tudnivalókat. A 20. század két világháborúja elég aggodalmassá tette az új hírekkel szemben az embereket. „Jót nem dobolnak” – ez volt az általános vélemény. A dobszó hallatán meggyűltek hát a ráncok a homlokokon. Pedig a kisbíró – abban az alföldi falucskában, amelyben találkoztam a klasszikus hírvivőknek ezzel a 20. századig eléldegélő fajtájával – piros arcú, élénk tekintetű, vidám ember volt, térdig érő csizmát, fekete bricseszt – pricseszt, ahogy arrafelé a csizmanadrágot hívták – és nyitott gallérú, fehér inget viselt. Elhaladtában mindenfelé köszöngetett, a kisebbeknek egy-egy kacsintással, a nagyobbaknak féloldalt homlokára csúszó, fekete, zergetollas kalapja megbillentésével. Valamely utcasarkon aztán megállt, nagy záródobajjal befejezte a dobolást, elővett a tarisznyájából egy félbehajtott papírt, a dobon komótosan kisimította, és harsogva olvasni kezdte a nap legfontosabb tudnivalóját. Amikor én hallottam, épp az akkori beszolgáltatással kapcsolatos információkat közölte, amelyeket általános felmordulás kísért, nem egy kiskapuban könyöklő gazda mérgesen a földhöz vágta a kalapját is. Gyerek voltam, nem értettem, miért haragszanak. Pedig volt rá okuk, mert a beszolgáltatás a természetbeni adózásnak egy az 1950-es években szokásos, méltatlan és aránytalan módja volt. Nem térnék ki rá hosszabban, elég annyi, hogy ezzel készítették elő nálunk is a gazdálkodóknak a szovjet mintájú termelőszövetkezetekbe, kolhozokba való beléptetését. Annyi terményt kellett beszolgáltatniuk, hogy ami megmaradt, az a családok megélhetésére sem volt elég. Így kényszerítették ki a paraszti gazdálkodás feladását, a földek bevitelét a szövetkezetekbe. A hirdetményt hallva szidták a foguk között a kisbírót az emberek: Jól berúgott, azért olyan vidám. Hiszen ezeket a híreket józanul még neki sem volna képe kidobolni.

A kisbírókat aztán csakhamar felváltották a rádiókészülékek. A kisvárosokban, falvakban, ahol akkor még magánházaknál ritka volt az ilyesmi, a vezetékes rádiók. Villanypóznákra szerelt mikrofonok ontották magukból egész nap az akkor divatos orosz népdalokat, szovjet katonanótákat, slágereket, kommunista csasztuskákat és a pártutasításokat, szabotázsokról szóló dörgedelmeket, a legújabb politikai perekről való tudósításokat. A városokban hamarabb beköltözött a lakásokba a hírforrás, a rádió, a televízió, a számítógép, de idővel megjelentek a falusi otthonokban is. És máig ott vannak.

Ma már persze nemcsak a szobákban, de ott vannak a zsebekben is az újabbnál újabb készülékek. Már nem kell kényszer ahhoz, hogy az emberek meghallgassák, sőt vadásszák bennük az információkat. Kis iskolás, nagy iskolás, felnőtt, szinte mindenki egész nap a mobilján, a tabletjén, a laptopján csüng, és lesi benne, hogy hol mi az újság? Utcán, villamoson, autóban, otthon, iskolában, vendégségben szinte mindenkinek valamilyen képernyőre mered a szeme, vagy fürgén futnak rajta az ujjai, mert valami fontosat kell közölnie az ismerőseivel. Szinte már főfoglalkozássá vált a hírmondás és a hírek hallgatása. Hiába, információs társadalomban élünk, ahol mindenki tájékozott kell legyen. Ha az nem is érdekli, ami körülötte történik, de arról mindenképp tudni akar, hogy mi folyik a nagyvilágban. Legalábbis, hogy miről tudósítanak a világ nagy hírközpontjai.

Így szervezik meg a hírmondók a világot.

Mezey Katalin