Gáspár Ferenc írása Petőcz András A vízpartot becsomagolni című könyvéről

Az irodalom csapatjáték. – Ehhez hasonlóan erős megállapításai vannak Petőcz Andrásnak a most megjelent A vízpartot becsomagolni című (alcím: Esszék, kritikák, interjúk) kötetében, melyben az irodalom iránt érdeklődő nem csupán a mai és a rendszerváltozást közvetlenül megelőző irodalmi életről kap áttekintést, hanem izgalmas politikai fejtegetéseket is olvashat.

Közhely, hogy valaki humanista, ám Petőcz esetében mégis találó, nem tudunk ennél jobbat. Hiszen a háromkötetes nagyregénye, az Idegenek, aztán a költő-író versei, és a most megjelent tanulmánykötet mind ezt bizonyítja. Már az első esszék, a Kertész Imréről írt A szabadság gesztusa, avagy totális győzelem a totalitariánus államban, illetve a 2015 talán a harmadik világháború kezdete is ezt az alapállást erősítik, mert míg az egyikben a szabadság kérdését feszegeti a Sorstalanság két szereplője kapcsán, a másikban az örök európai értékekről ír, melyek megkülönböztetnek bennünket más kultúráktól, még az amerikaitól is. Ha nem lenne a kötetben annyi szívmelengető és különlegesen jól eltalált irodalmi esszé, talán ezt, a Boualem Sansal regényéről írt tanulmányt, illetve az ezt követő, az Esőben megjelent Az „európai nemzetiség” címűt mondanám a legfontosabbnak, mert ezekben Petőcz nemcsak lándzsát tör az európai kultúra mellett, hanem konkrétan megnevezi azokat az értékeket, amitől mi igazi Európai Unióvá válhatnánk. Ilyen Mózes ötödik parancsolata, a Ne ölj, vagy a laicitás elve, ami azt jelenti, hogy a vallás magánügy, illetve az európai kultúra mindenki által ismert örök értékei. Utóbbiak közé tartoznak Mozart és Beethoven művei, de megkockáztatom: a nagy görög eposzok vagy az Isteni színjáték szintén. „…nincs olyan európai polgár, vagy, fogalmazzunk így, iskolázott európai polgár, aki ne hallotta volna” a nagy zeneszerzők neveit. „A Für Elise dallamát szinte mindenki ismeri”, írja Petőcz, aki itt regényírói tudatosságáról is számot ad, hiszen az Idegenekcímű regényében szintén ezt a Beethoven művet játssza a zongorista lány, amíg el nem hallgattatják a más kultúrából érkezettek golyói. Az Örömóda sem véletlenül az Unió nem hivatalos himnusza, írja Petőcz, ezekre a hagyományokra, értékekre lehetne támaszkodni, amikor a már Victor Hugo által megénekelt európai nemzetiségről beszélünk.

Természetesen csak szemezgetni tudunk a kötetből, hiszen annyira sokrétű, annyi mindennel foglalkozik, de talán néhányat mégis kiemelhetünk a sokból. Ilyen például a Bakonyi Istvánról (Bakonyi – szubjektív) szóló, melyben az irodalomtörténész Bakonyi számos értéke mellett kiemeli, hogy „Bakonyi István szereti, amit csinál, szereti a magyar irodalmat, és nem csupán ezt szereti, de szereti a világot maga körül olyannak, amilyen, talán még minket is szeret, akik itt vagyunk közvetlenül mellette”. Petőcz saját magáról is leírhatná ugyanezt, mert ő sem ír olyanról, akit nem szeret, ő sem ír elmarasztaló vagy negatív kritikát senkiről. Talán egy alkalom a kivétel („nincs ott semmi keresnivalója”), de ott is a jó ügy érdekében szólal meg, mintegy Esterházy Pétert védve, akit megsértett egy Magyar Műhelyes szerkesztő, és ebben az esetben kénytelen volt arról a bizonyos szerkesztőről nem dicsérőleg szólni. De ott sem a szerkesztő munkáját, írói kvalitásait bírálja, hanem csak ezt az egyetlen megnyilvánulását annak az embernek. Petőcz pontosan tudja, hogy az írók – általában a művészek – érzékenyek, hímes tojásként kell velük bánni, sok-sok szeretettel. Ám ezt a szeretetet meghálálják, kibontakozik a csapatjáték, amikor nem egy emberen múlik a győzelem. Mindenki egyért, egy mindenkiért, állítja a szerző, és bár beszél itt sok mindenről, az experimentális költészettől kezdve Vörösmarty kései költészetén, Ady verseinek súlyos és máig élő hatásain át a Magyar Műhely jelentőségéig, mégis belengi az egész könyvet Petőcz lelkesedése az irodalomért, a győzelemért. Hogy ez a győzelem pontosan mit jelent, azt nehéz megfogalmazni. A magyar nyelv győzelmét talán. Fontos megállapítás egy európai kitekintéssel bíró írótól, aki eredetiben olvas francia műveket, tehát nem csupán – az amúgy sok esetben kiváló – magyar fordítások útján szemelget.

A legfontosabb viszont mégiscsak az, amivel a Bakonyi Istvánról szóló tanulmányát befejezi: „…mi pedig, akikről ő folyamatosan ír és gondolkodik, köszönjük neki ezt a gondoskodó szeretetet.”

Ezt az írók, költők iránti szeretetet, amit még ifjú költőként Petőcz a Párizsban élő Papp Tibortól megkapott, ezt adja tovább már lassacskán korosodó íróként a szerző tanítványainak, és persze nekünk is, akikről ír, és akik olvassák őt.

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2021)