Gáspár Ferenc írása Rónai-Balázs Zoltán A vascsöves atya legendáriuma című novelláskötetéről

„Magányos ősember a kisvárosi vadonban” – ez is lehetett volna a címe Rónai-Balázs Zoltán novelláskötetének, mely a nem kevésbé érdekfeszítő A vascsöves atya legendáriuma címet viseli. Tulajdonképpen nagyrészt szerethető, ám a társadalom számára eltévedt egzisztenciákról olvashatunk a könyvben, mely kicsit abszurd, kicsit (vagy nagyon?) realista, és néha kacagtató. Mintha Hajnóczy Péter írásait forrasztotta volna egybe a szerző a rejtői figurákkal, akik hol a rendszerváltozás, hol az utána következő szocialista kormányok alatt tévelyegnek a télen elviselhetetlenül hideg, nyáron meg szaharai éghajlatú alföldi régióban. És ami a lényeg: mindent megisznak, ami a szemük elé kerül, s ha szerencséjük van, és valaki megszánja őket, akkor szalonnás rántottával gyógykezelik a másnaposságot. Természetesen nem csupán isznak, a könnyebben beszerezhető drogok is szóba kerülhetnek ebben a furcsa világban, ahol a szereplők egymás között hihetetlenül őszinték, és sarkos véleményük van az őket magukra hagyó politikáról. „A hablaty-hablatyról a szabadságról és a pluralizmus nevű dologról, amibe beletört az esztergályos nyelve. A harsogó frázisoktól, amiket ők is hangoztattak. Na! Többpártrendszer! Büdöskommunista! Gorenje hűtő! Nincs KMK! Na! Ez az utóbbi! Ez volt az, ami bennünket leginkább érintett, léhűtőket, tekergőket: közveszélyes munkakerülő helyett munkanélküli! Ez a tutiság! Nem ám börtönbe visznek, mert nem melózol sehol, hanem adnak lóvét! Na?! Érted: demokrácia. Kapitalizmus.” Hogy ki mondja mindezt, az a kocsma homályába vész. Mert mondhatja a hatalmas termetű Tótfalusi Antal, akit a haverok inkább csak Krisztusnak hívnak csigásan lehulló szőke haja miatt, vagy Roki, aki még képes volt az ágyán fekve olvasni is (volt neki ágya!), esetleg Rivó, Kolbi, Lajos vagy a növényevő vízi emlősre, a dugongra hasonlító Antirári Bubu az Anabázis a végtelenbe című írásban. Vagy éppen a talán némiképpen az íróra hajazó Darázs, aki Kajszi nevű barátjával együtt a saját temetését nézi végig. (Legyet fogni az üveghegyen)

Más íróra hasonlító figura is feltűnik, Mégnemadynak hívják, és első, valamint második novellájának megszületését is végigkövethetjük a műben, amint az egyik elbeszélés szinte észrevétlenül siklik át a másikba, akár az Ezeregyéjszaka hőseinél, amikor valaki elkezd mesélni valaki másról a sivatagban. Modern kori matrjoska babaként bújnak ki egymásból a novellák, és ebben a szürrealista, hol napsütéses, hol esős tájban csak kellő humorérzékkel tudunk eligazodni. Mert nyilván nem lehet vérkomolyan venni a tévéújságjával legyet kergető Mégnemadyt, aki bánatosan és színjózanon (!) ül a fehér papír előtt, amire most már tényleg rá kellene körmölni az első elbeszélést. És mégis! Hiszen valamennyien átéltük ezt az érzést ifjúkorunkban, amikor valami ellenállhatatlanul egyedit és szemkápráztatót akartunk alkotni, ami tényleg nem fog senki máséra hasonlítani, és amely írás aztán tényleg, de tényleg… megrengeti a világot. Aztán jöttek az évek, a rutin, s fölényesen, lekezelően mosolygunk a papírlap fölé hajoló ifjoncon, aki végül mégiscsak megtalálja a fogást, és ha a legyet nem is tudja eltalálni, de leírja a novella címét: Legyet fogni az üveghegyen. Így tol ki velünk a szerző és szereplője, így forr a torkunkra a nevetés (hiszen saját temetéséről, pontosabban Darázséról ír Mégnemady) ebben az ördögi tájban, mely mégis valamiképpen végzetesen ismerős a borzasztó erős Portorico rumtól kezdve a Guns N’ Roses-on és David Bowie-n keresztül a műanyagládákban heverő zacskós tejekig és kosarakban illatozó friss kiflikig bezárólag.

Ismerős, hogy hajnalban ott volt a bolt hátsó kijárata előtt a sok finomság, nem félve attól, hogy bárki elemeli, ahogy ötvenhatban, a forradalom áldozatainak gyűjtött százforintosokat sem vitte el senki. Mindez persze naiv elképzelés, hiszen a másnapos gyomornak kefir kell és briós, meg annak a kis társaságnak, akiknek van ugyan kilencvenhat forint ötven fillérjük, de ezt a „kevés” pénzt csak nem fogják ennivalóra költeni…

Így aztán mégiscsak lába kel a reggeli csemegék egy részének. Asztrov Zsolti, az Egy reggeli történetecímű novella szereplője pedig jóllakottan megtörli a száját, és elkurjantja magát: „Elég a zabálásból csavargók! Öt perc múlva hat! El ne késsünk!” Akkor nyit ugyanis a Kazán nevű becsületsüllyesztő, ahol egy liter Rubinnak nevezett vegyes gyümölcsbort lehet kapni tíz forintért. „Sietve tódultak az utcára. Afölött már ott röhögött a nap, a búzavirágkékre váltott, felhőtlen égen. Röhögött le, teli szájjal, és a sugaraival együtt szórta rájuk a legszebb, könnyelmű ígéretét: hogy sohasem lesz vége az életnek, nyárnak, hogy örökké lesz a bolt előtt joghurt és kenyér.”

Ezzel a fanyar véggel fejeződik be a novelláskötet, s mi olvasók, reméljük, hogy lesz folytatása. Talán csak azt sajnáljuk, hogy a magányos ősemberek feltehetőleg nem olvassák el a róluk szóló elbeszéléseket. A bolt előtt pedig ma már nincs sem joghurt kirakva, sem kenyér.

(Irodalmi Jelen Könyvek, 2021)