A Dr. Kotász Könyvkiadó 2021 őszi legjelentősebb könyvterve a Kádas Tibor fotográfus Egyetemi Színpad-i felvételeiből válogató fotóalbum. A kétszáz fekete-fehér felvétel mellett Kádas Tibort, a színházrajongót, az Universitas Együttes tagját és az embert is megismerhetjük. „Kádas Tibor 1973-ban tett fényképész szakvizsgát. 1974-től az Építésügyi Tájékoztatási Központ Fotó-Mikrofilm Osztályán dolgozott, épület-kivitelezéseket és műemlék-felújításokat dokumentált. 1977-ben az MTA Régészeti Intézetébe került. Régészeti feltárásokon fotózott, helytörténeti sorozatokat készített, az itt készült képeinek nagy része kiállításokon is szerepelt és megjelent monográfiákban. Számos pályázaton vett részt, díjakat és okleveleket nyert. 1968-tól 1977-ig több száz (eddig csak részben publikált) fényképfelvételt készített az Egyetemi Színpadon, illetve más színházakban fellépő művészekről.” (Forrás: Wikipedia) – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Te belülről, én a partvonalról, Te szemmel, én füllel voltunk jelen a várakozásokkal teli ’70-es években. Én a Budapesti Műszaki Egyetem Villamoskari kollégiumában a Vári Irodalmi Színpad és sok más klubos mozgolódás közelében sürgölődtem. Azóta sem értem, hogy mi sarkallhatott erre engem, egy vidékről, eléggé lentről érkező, első generációs értelmiségi tanoncot. Te hogy kerültél a legendás Universitas Együttes s egyáltalán az Egyetemi Színpad bűvkörébe?

Kádas Tibor: Sokadik generációs értelmiségi hátránnyal indultam. Apám jogi doktor volt, de mivel nem tett ügyvédi vizsgát, más pályán kezdett el dolgozni. Az Országos Anyag- és Árhivatalban (AÁH) előadóként, majd az Országos Tervhivatalban (OT) tervgazdászként. Hol élelmiszeripari, hol mezőgazdasági, hol pénzügyi területen. Leginkább a lakosság élelmiszerellátásával kapcsolatos közép- és hosszútávú terveken. Főelőadónál magasabb beosztásba nem került, mivel nem volt tökéletes a káderlapja – nagyapám Visegrád főjegyzője volt 1920 és 1937 között, haláláig. 1919-ben Szamuelyék kishíján kivégezték Kisorosziban, ahol akkor körjegyző volt. 1967-ben érettségiztem a Teleki Blanka gimnáziumban, majd fél évet jártam az Élelmiszeripari Felsőfokú Technikumba. 1968 májusától az MTI-Fotó Illusztrációs Rovatához kerültem mint világosító (divatosabb szóhasználattal fotóasszisztens). Ebben az évben kerültem közelebbi kapcsolatba az Egyetemi Színpaddal, ahol különböző előadóesteken, Illés koncerteken fotózhattam, és látogattam a Filmklub estéket. Részt vettem a próbákon, amik akkoriban Bodnár Sándor vezetésével zajlottak. Így lettem előbb-utóbb az Universitas Együttes tagja. Nem színjátszó, hanem „asszisztens”. A próbákon kijelöltem magamban a helyeket és a megfelelő pontokat, hogy a szerintem legideálisabb pillanatokat tudjam megörökíteni. Főleg a jelmezes főpróbán, mert előadások közben nem fotóztam. Kivétel azért akadt, például a szegedi Egyetemi Színpad vendégszereplésekor, az Óriáscsecsemő előadásán, valamint Wrocławban, az Egyetemi Színjátszó Fesztiválon, amikor csak egy alkalmam volt. Hasonló lehetőség adódott a Sündisznó udvarban Regős Pál Csodálatos Mandarin pantomimes feldolgozásának előadásán (pont a 19. születésnapomon), illetve Kertész Péterék Rózsavölgyi Parkszínpadon játszott darabja alatt. Próbán fotózhattam a kecskeméti Katonában a Ruszt József rendezte Racine-darabot, a Berenikét Vass Éva és Gábor Miklós főszereplésével. Ekkor, már az Építésügyi Tájékoztatási Központ (ÉTK) fotósaként, épp ott jártuk a környéket, a Bácsterv részére fotóztunk. Visszatérve az Universitashoz, Verebes István első rendezését is fotóztam, Madách Imre drámáját, az Endre, magyar királyfit, majd jött a Passió, melynek rendezésére – szakítva Bodnár Sándorral –, Ruszt Józsefet hívta vissza az együttes.

KkF: A naputonline.hu-n többek között ezt írod magadról: „1968-tól 1977-ig – persze nem az MTI kiküldött munkatársaként, hanem mint magánzó, esténként a szabadidőmben – ezernél több portrét készítettem az Egyetemi Színpadon, illetve más színházakban fellépő művészekről.” Tudtommal ezen képeidből tematikus kiállításod még nem volt. Szerepel a terveid között, hogy a nagyközönség elé tárd?

KT: Sok kiállításom volt, főleg az építészettel, a régészettel kapcsolatos „munkaanyagaimat” mutatták be. Csak a legfontosabbakat sorolom fel: 1983-ban „Megközelítések” címmel (régészeti felvételek nagyításai); 1984-ben Zala megyében (helytörténeti vándorkiállítás); 1990-ben „Jó pásztorok hagyatéka, zalai faragott emlékek” (néprajzi tárgyak fotói); 2009-ben, nyugdíjba vonulásomkor, Életmű-kiállítás. De valóban, az Universitas korszakról csak tervek vannak. A Bajor Gizi Színészmúzeum ígért egy kiállítási lehetőségét. Ők segítenek a bevezetőben említett könyv kiadásában is. Latinovits Zoltán 2021. szeptemberében lenne 90 éves, így az én és a mások által készített fotóiból lenne egy külön emlékkiállítás. A Covidtól függ, hogy mikor kerülhet erre sor.

KkF: Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki milyen eszközöket használ a fotózáshoz. Baráti körből két szélsőséget is említhetek. Egyikőjük megelégszik egy középkategóriájú mobiltelefonnal, szerinte a téma s az adott pillanat varázsa a lényeg. Másikójuk a technika bolondja, beszerez minden újdonságot, a kísérletezés a mindene. Te mit gondolsz erről?

KT: Kezdetben Praktisix 6×6-os gépet használtam, leginkább 180-as objektívvel, néha 300-assal (utóbbit főleg a Balaton környékén, amikor Illésék Siófokon, Balatonfüreden koncerteztek – akkoriban ők voltak „a vidék legjobb zenekara”, mivel Budapestről ki voltak tiltva). Előfordult, hogy Leicával fotóztam, például Kecskeméten (mivel az épületek fotózásakor Linhoffal dolgoztunk, a Leica „kisgépet” színes diákhoz használtuk, s ezzel mentem a színházba – beszerezve előtte fekete-fehér filmeket). Amúgy soha nem szerettem a túlzott technikákkal, elméletekkel felvértezett „fotósokat”. A négyéves Magyar Távirati Iroda-i gyakorlat beszámításával mehettem a Práter utcai suliba a kétlépcsős fényképész szakvizsgára. Ami a mobilokat illeti, nekem csak hagyományos, telefonálásra, illetve SMS küldésére és fogadására alkalmas van. Lányom segít az Ő „telójával”, ha a nagyításaimról szeretnék a Facebookra feltölteni valamit. Sajnos a nyugdíjamból nem futja egy „szuper” telefonra. Amúgy, ha volna, biztos használnám. Fura, de amióta „nyugger” vagyok, immár 10-11 éve, nem csináltam egy fotót sem. Sajnos nekem nem adatott meg, hogy mindig kedvemre való fotókat készítsek. A megélhetéshez az építészet és a régészet témakörében kellett elmerülnöm. De a 60. születésnapom kapcsán rendezett kiállításon – korábbi munkatársaim nagy csodálkozására és meglepetésére – főleg a korai, színházi fotókból is a falra került néhány.

KkF: „PITYPALATTY: Aki megy, az halad, aki áll, az marad. Mezgenyalás, karikacsapás, – most ugrik a majom a vízbe! Fejedet hidegbe, lábadat melegbe, hasadat hígan, úgy élsz vígan! Aki kisebb, frissebb, aki hosszabb, rosszabb… SAMU: Az élet, pénz, szalonna fogyton fogy.” – A Katona Imre-féle Arisztophanész Madarai című előadás után ezt a replikát s még jónéhány közmondást hetekig kántáltunk a barátaimmal. Az Újszínház beharangozója a 2019-es bemutató kapcsán így írt a darabról: „Arisztophanész, az ókori komédiaszerző Madarak című művének hatására írta Katona Imre a hetvenes évek egyik emlékezetes darabját. Az Egyetemi Színpadon tartott bemutató annak idején szenzációt keltett. Nem ok nélkül, hiszen egy fiatalokból álló csapat megpróbálta kimondani azt, amiről még csak szót ejteni sem lehetett. Amit vállaltak, azt sikerrel meg is tették, hiszen a cenzúrával és a szakadatlan megfigyeléssel dacolva csaknem egy évig futott a darab (a cinkos közönség örömére), míg végül betiltásra került. Lázadás volt ez, a pártállammal szembeni szokatlan és vakmerő gesztus. Játék a tűzzel, incselkedés a veszéllyel. Arisztophanész eredeti műve a politikai kalandorság szatíráját fogalmazta meg: szélhámos hősei a levegőben hozzák létre államukat. Korántsem az ártatlanok módján persze, hanem kíméletlen eszközökkel, az élettől és a valóságtól elszakadva, gátlástalanul. Ez a markáns történet ragadta meg Katona Imre fantáziáját. Nem kétséges, hogy szerzői leleményre, sőt igen sok stílusbeli fortélyra volt szükség, hogy e szikár alapra építve egy olyan kortárs bohózat jöjjön létre, mely a bolsevizmus rémtörténetét tárja elénk. Fonákjára fordított közmondások és szójátékok özöne alkotja a párbeszédeket. A verbális tűzijáték a cirkuszi porond keretei között nyer megvalósulást. A játék összes szereplője bohóc, akik egy olyan típustörténetet jelenítenek meg, melyet a tévelygő emberiség bármikor megismételhet.” Hogy emlékszel vissza az 1973-as, Ruszt József rendezte előadásra?

KT: Nem véletlen, hogy az Újszínházban rendezte meg Katona Imre a saját darabját, hiszen ott Dörner György az igazgató, aki annak idején játszott ebben az előadásban. S ami a tiltást illeti, a Minisztérium, illetve a Fővárosi Tanács illetékes elvtársaiból álló küldöttség megtekintette a próbákat. Előtte Ruszt Jóska eligazította a szereplőket, hogy hol kell ugrani a szövegben, hol legyen inkább némajáték… Végül átengedték. Azzal a hátsó gondolattal, hogy a nagy sikerrel menő Passió előadásai ritkulnak kicsit (túl sokan nézték, túl nagy volt az érdeklődés rá vidéken és külföldön is).

KkF: A képeiden látható, az Egyetemi Színpadon fellépő hírességek nagy részét mi is meghívtuk a Vári Irodalmi Presszó rendezvényeire. Hogy csak néhányat említsek: Mensárost, Bálint Andrást, Sándor Gyurit, Kézdy Györgyöt, Latinovitsot, Örkényt. Némelyikkel most is, többükkel halálukig tartottam a kapcsolatot. Lesz mit mesélnem az unokáimnak. Megosztanál velünk egy emlékezetes találkozásról vagy eseményről szóló történetet?

KT: Latinovits?! 1969. márciusban az Izgága Jézusok című önálló estjén csak nézőként voltam jelen, fejben fotóztam, remélve, hogy lesz második előadás – de nem volt. Pótolhatatlanok az elmaradt fotók. Első felvételem róla a Fűzfák a Parnasszuson című, Hegedűs Géza bácsi hathatós segítségével összeállított előadáson készült 1969 decemberében. Később több alkalom is adódott Latinovits fotózására, s idővel sokat beszélgethettünk az öltözőben, a büfépultnál, a 100 évesben. Veszprémi nehéz időszakában, amikor nem akart senkivel sem találkozni, kért, hogy bejöhessen a nézőtéri felügyelő szobájába – én helyettesítettem épp –, s akkor kaptam Tőle egy autogramot: „Oh, hát mikor nem vagyok én máshol?! K. T.-nek barátsággal és szeretettel, L. Z.”