Muszka Sándor friss József-Attila díjas költő, író, oktató, az Előretolt Helyőrség szerkesztője mesélt nyugalmi állapotáról, a leírhatatlan eufóriáról és Sanyi bá jövőjéről. – Diósi Mária interjúja.

Diósi Mária: Idén, március 15-én Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások minisztere kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjban részesítette. Milyen érzések kavarogtak Önben a hír hallatán?

Muszka Sándor: Nagy megtiszteltetésként éltem meg, de mindenekelőtt elmondhatatlan öröm, hogy felfigyelnek a munkámra, mint a határon túl szakadt magyarok képviselőjére. Leírhatatlan élmény, hogy az anyaországban számítanak rám, számon tartanak.

DM: Úgy gondolom, nyitott személyiség, aki mindent kipróbál, mégis, az írás s főleg az elvont lírai világ az, ami a kevés biztos pontjai közül az egyik…

MS: Nincs ebben semmi különös. Azt szoktam mondani, örülök, hogy nem egyből negyvenévesnek születtem. Mint megannyi kortársam, aki a kilencvenes években kezdett ráeszmélni a világra, én is éltem a lehetőséggel, hogy hirtelen mindent szabad lett: ott voltam az újban, az ismeretlenben. Hagytam, hogy sodorjanak a dolgok, megpróbálva mindenből kivenni a részem. Tény, hogy eleinte fogalmam sem volt, merre van az az előre, nem volt iránytűm kamaszként, de emlékeim szerint senkinek. Mégis az irodalom mellett horgonyoztam le, és mai napig nem találtam semmit, ami jobban érdekelne. Ha újra lehetne születni, valahol máshol, másvalakinek, talán…

DM: „Az elmondhatatlant a csend nyugalmi oldaláról tudja megközelíteni…”, de jól érzem, hogy többről van itt szó, mintha ez kötné össze hétköznapjait a lírai én láthatóvá válásának pillanataival? 

MS: Engem az ember maga érdekel, és a célom elérése érdekében nem találtam a magánynál jobb eltávolodási módszert. Ez az egyetlen látószög, a nyugalmi légkör, amely által találkozni tud a két létállapotom.

DM: Írásaiban többször is visszatekint ránk a szürke történelem. Ön Kézdivásárhelyen nőtt fel. Gyerekként mennyire értette, s mit jelentettek Önnek a rendszerváltás éveinek eseményei?

MS: A rendszerváltáskor még csak kilencéves voltam, mégis azt hiszem, egész életemre meghatározó volt. Leginkább a hajnali kenyér, tej, cukor, hús és az ásványvíz utáni várakozó sorokra emlékszem. Az elveszített fejadagjegyekre, a kötelező karszámra és a piros nyakkendőre. A reggeli himnuszéneklésekre, az avatóünnepségekre, mikor az egész osztállyal végigcsókoltatták a sarlós-kalapácsos zászlót. Arra, hogy nem tudtunk románul, és ezért tenyerest és körmöst kaptunk. A fűtetlen lakásokra, a napi rendszerességű áramszünetekre. A szekrények mögötti fal megbontására, ahonnan előkerültek a magyar zászlók vagy a Magyar Nemzet Története. A forradalom karácsonyára, arra a leírhatatlan eufóriára, mikor egy egész tömbháznegyed teli torokból énekli a székely és a magyar himnuszt. Félelem nélkül, először és csak egyszer.

DM: Egy önről szóló riportfilmben említette, hogy édesapja magnólejátszóján Latinovits Zoltánt hallgatva szeretett bele az irodalomba, a versek művészi világába. Mégis, ha visszatekintünk felnőtté válása folyamatán, végigkísérte a literatúra, hiszen szerepelt nem is egyszer a kézdivásárhelyi Színház/Művelődésiház színpadán, s a fiatalként alapított punk zenekarban is Ön írta a dalszövegeket. Ezek az események mennyire határozzák meg írói/költői munkásságát?

MS: Az ember nem egy bűvészkalapból előhúzott nyúl. A zene, a színház által különböző látásmódokat ismerhettem meg, melyeknek ma is hasznát veszem az írásban, de a felolvasások, előadások alkalmával is. Ha gyerekkorban megszokja az ember, hogy felmegy a színpadra, azt nem felejti el, csakúgy, mint a biciklizést vagy az úszást. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne ugyanolyan ideges, mint mindenki más, de mikor már áll egy megszokott élethelyzetben, sokkal bátrabb.

DM: Székely egypercesek című kötetében hétköznapi problémák jelennek meg, átitatva a jellegzetesen székely humorral. Mindezt Sanyi bá meséli el. Várhatunk esetleg újabb történeteket?

MS: Jelenleg a tanítás és az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztése mellett, minden időmet a Székelyudvarhelyi Legendárium stúdió rajzfilmjeinek szövegkönyvei kötik le. Rika és Zete kalandozásainak első tíz része nemrég jelent meg, de még az elején járunk, és megjósolni sem tudnám, hogy ezt hány rész követi majd. Az Orbán Balázs életét bemutató, felnőttek számára készülő animációs film szövegkönyvének végére is csak az elmúlt héten sikerült pontot tennem. De írtam már társszerzőként szöveget a Maros Művészegyüttesnek, és Simó Ibolya rendezőnek köszönhetően a filmforgatókönyv-írásba is belekóstolhattam. Összegezve: rengeteg feladatom van, ezért nem tervezek a közeljövőben ezzel foglalkozni… De nem lehet tudni, hogy mikor tör újra utat magának Sanyi bá.

DM: Számtalan munkája, a család, barátok mellett tud-e időt szánni írásra is? Várhatunk esetleg valami új művet a közeljövőben?

MS: A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként éppen egy versesköteten dolgozom, és ha minden jó alakul, még idén ősszel megjelenik. A kiadó és a szándék is megvan már hozzá, a többi rajtam múlik. Az, hogy a fiam a járvány miatt távoktatásban tanul, kicsit sem könnyíti meg a dolgomat, de mindennek a pozitív oldalát nézem. Mivel nem szükséges, hogy utazzak – amúgy sem szeretek –, rengeteg időt és energiát megspórolok. Azért reménykedem…