Bakonyi István írása Petrőczi Éva Könyörgés, március hóban című gyűjteményes verseskötetéről

A több mint négy évtizede versesköteteivel is jelenlevő Petrőczi Éva eddigi lírai pályájának példás gyűjteménye a Könyörgés, márciusi hóban című kötet. A férjével, Szabó Andrással együtt megszerkesztett összeállítás kronológiailag mutatja be a pályát, annak ívét. S persze megszűrve, hiszen minden egyes mű nem fért bele az így is közel félezer oldalas, külsejében is igényes kiadványba. Az előszót Kálmán C. György írta, fölvázolván az életmű lényegét: „[…] ebben a versvilágban – gyakran észrevétlenül – ott az európai kultúra (finom utalások, áthallások, idézetek formájában) és az európai vallások (reformáció, katolicizmus, judaizmus) motívumaikkal, rítusaikkal, szokásaikkal együtt. Nem afféle rátét, dísz, adalékanyag – ez a lírai én része, anyanyelve, természetes közege.” Különösen hangsúlyozandó ez a természetesség. Amikor patetikus az élmény és a megformált vers, akkor sincs benne semmiféle túljátszott pátosz, akkor is a nemes puritanizmus uralkodik szellemiségében.

Így van ez már első verseskötete, a Heléna bálja (1979) óta. Petrőczi Éva nem későn, de nem is túlságosan korán jelentkezett kötettel. Mondhatjuk, hogy éppen időben, hiszen huszonnyolc esztendősen már kiadásra érett költő, rendkívüli műveltséggel, a szakmai ismeretek biztonságával. Ehhez járul hozzá valóságábrázolásának egyéni, csak rá jellemző módja. Az angol lírateremtés gyakorlatával mutat rokonságot, de olyan hagyományok is hatottak rá, mint a reneszánsz és a manierista költészet vagy a keresztény mitológia. Mindezek összefüggenek azzal is, hogy hivatásszerűen foglalkozik az angolszász kultúrával, ugyanakkor gyakorolja és éli kálvinista hitét. Így lehet utóda Janus Pannoniusnak, Szenczi Molnár Albertnek, Bethlen Katának és a „névadó” Petrőczi Kata Szidóniának. És így lehet nagy tisztelője Jékely Zoltánnak, akihez több verset is írt. Van egy játékos példa is arra, hogy miképpen felelhet egymásnak a két költő, a jeles előd és kortárs a fiatalabb pályatárs szellemi közösségében. (Párbeszéd Jékely Zoltán „Verruca senilis” című versével) Ugyanakkor kár lenne bármilyen irányba beskatulyázni, hiszen a tájékozódás igénye mindvégig abszolút nyitottsággal párosul költészetében. Ma már elmondhatjuk, egész eddigi lírai pályáját meghatározzák ezek az értékek.

Korai lírájában persze helyet kap sok olyan mű, amely a gyerekkor élményeiből táplálkozik, a szülőföld szeretetét bizonyítja. Mindez természetes egy olyan költő esetében, akinek gondolat- és érzelemvilágában a hűségnek, a hovatartozás biztonságának különös ereje van. Ezek a szálak hazához, anyanyelvhez, kultúrához, a hozzá közeli emberek iránti szeretethez köthetők. Gyerekkora nem volt éppen felhőtlen, hiszen éppen a hozzá legközelebb állók közül vitték el édesapját a kegyetlen ötvenes években, aki aztán a kislány ötéves korában szabadult. Így nem lett a kommunizmus áldozata… Ezek az élmények később is versteremtő erővé válnak, hiszen a hűség alapérték nála.

Első kötetében jelent meg először A patak éneke című vers is, egy későbbi, válogatott kötetének címadó műve. Kiemelt a jelentősége már itt is, hiszen az iméntiekhez hasonlóan a két világszint határán „játszódik”. A híres, Szenczi Molnár Albert fordította zsoltár a mottó és a kiindulási pont, s innen érkezik szépséges vallomásáig: „Uram, te tetted, / hogy sötét / habjaim fölött // végre hajnalodik.” Az első sor akusztikai sajátosságai, a pattogó szavak után a tisztulás és az eszmélés kegyelmi pillanatát jeleníti meg; a zeneiség, a ritmus lüktetővé, élővé teszi a szöveget. Világát tehát nem borítja el a ború, „csupán” néhány fontos emlékjel tanúskodik a borzasztó korszakról. Az életszeretet és a humor pedig mindig fölemeli az ilyen embert.

Színes, életteli költői világ az övé alkotópályájának első korszakában épp úgy, mint később. Könnyedén bánik a szóval, nincs nyelvében semmiféle görcs. Birtokolja anyanyelvét, miként az egyetemes és magyar költészet természetét is.

Petrőczi Éva alapvetően nem tartozik egyetlen költői csoportosuláshoz sem. Járja a maga útját lírában, tudományban, tanításban egyaránt. A magyar irodalmi élet közismert megosztottságával sem tudunk mit kezdeni, ha megpróbáljuk őt valahová besorolni. Magyarsága megkérdőjelezhetetlen, de urbánus léte is szembeötlő. Magatartása azt példázza, hogy sokkal inkább az összekötő szálakra, a hajdanán Béládi Miklós által kötetcímbe is emelt érintkezési pontokra kellene összpontosítanunk a földrajzilag és szellemileg szétszabdalt hazában.

Egyszerre rejtőzködő és szemérmes, másutt meg kitárulkozó a hangja; a mikrovilág pontos rajza és az ugyanitt megmutatkozó játékosság hajdan biztató jövőt ígért, s mindez be is teljesedett egyre szebben kibontakozó pályáján. Gondolat- és hitvilágának meghatározó ereje protestáns (református) identitása. Ez a hagyomány nem csupán kulturális jellegű nála, hanem mélyen átélt istenhittel párosul. Versei azonban pátosz- és hivalkodásmentesek. Hite úgy természetes számára, mint a levegővétel. Ezért „istenes versei” is intimitásról és puritanizmusról szólnak. A tákosi templom minderre nagyon szép példa: „A szél-tapasztotta paticsfalat / belülről feszíti / még a fűzfonadék, / a hívő akarat: / »Megtartod, Uram / az igazakat…« // A szemöldökfa / éppen / szemöldököd veri, / s az út mentén / teremtek / a mennyezet virágai.” A profán és a szakrális él együtt e tömör műben, az „igaz” és a „valódi” kiegészíti egymást. A tömörítés egyébként is Petrőczi Éva fő erényei közé tartozik, s ebben Pilinszky János hatásait is fölfedezhetjük. Megragadja az olvasót számos olyan verse, amelyek a keresztyénség ünnepköreit idézik meg, ugyancsak a nemes egyszerűség eszközeivel, természetes hangon. (Adventi utazás, Karácsonyi fohász Walesbe)

Igen fontosak számára a tájhaza értékei, akár építészeti, akár szellemi hozadékai. A mi „felvidékünk”, Sárospatak egyik kedves tája, annak mindenfajta erényeivel. (A bokályos házban, A pataki könyvek éneke) Itt érdemes megjegyeznünk, hogy számos belföldi és külföldi útja jelentett számára ihletforrást, ám az így született művek nem lírai útirajzok, hanem sokkal inkább a lélek, a belső világ kivetülései. Mint ahogy legújabb korunk járványveszélye is sok új verset segített a világra. Mindenekelőtt a címadó remekművet. A Könyörgés, márciusi hóban soraiban egyrészt reflektál a világjárványra, ám ezzel együtt hálaadó imádságként jeleníti meg a bensőséges élményt: „…de most, de most / ebben a félelemmel rácsozott / idei márciusban / hozd el nekünk a gyógyulást…” Nem tagadja félelmét, s ugyanakkor a biztos hit és a humánum mégiscsak erőt ad neki. Legutóbbi verseire egyre inkább jellemző az elmélyülés, a meditatív hang, s ez egyben jelezheti a folytatás reményét is.

(Fekete Sas Kiadó, 2021)