Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: “Ott szép juhok szenderegnek!”

A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.

A felhőket nézi. “Lám, hogy lapdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!”

S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!…

Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
“Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!”

(Kaffka Margit fordítása)