Gáspár Ferenc írása Döme Barbara Angyalt reggelire című kötetétről

Kétségtelenül előrelépés Döme Barbara legújabb novelláskötete, az Angyalt reggelire, a két évvel ezelőtt megjelent Nők a cekkerben-hez képest, bár ott is voltak kifejezetten erős és életszagú elbeszélések, mint például a Tálos Ernő meg a víz, vagy A fánkos ember.

Nem véletlenül lett nemrégiben tananyag a Vajdaságban.

Az életszagúságot ezúttal sem kell nélkülöznünk, ám a szerző korábbi kötetében megcsodált nem hétköznapi fantáziája itt oly bőséggel árad, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Már a cím, az Angyalt reggelire is merész gondolatbukfencről árulkodik, hiszen a köztudomásúlag a Mennyországban élő személyeket nem szoktuk befrüstükölni szomorú és ködös reggeleken szalonnás rántottába burkolva. Döme viszont nem fukarkodik a morbid ötletekkel. Ha nem is eszik meg az angyalt, de megfőzik (Ki nevet a végén?, Jó napot, Dobó Irma). Vagy magának angyalruhát varró és halottlátó nőt szerepeltet, ő „csupán” szeppukut követ el, felvágja a saját hasát (Varró Eszter megmutatja), egy másik történetben a hősnő viszont magával Keresztelő Szent Jánossal találkozik egy furcsa, talán éppen mennyországi rendelőben. (Félhomályban).

Mindenesetre sokszor nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk a szerző elbeszéléseit olvasva, melyek többnyire egészen hétköznapi, sőt, sok esetben lepusztult, falusi környezetben kezdődnek, hogy aztán mindinkább abszurddá, groteszk játékká fajuljon a végkifejlet. Az utolsó mondatok gyakran levegősek, Döme ránk bízza: döntsük el, a valóságot olvassuk, vagy csupán annak mását, esetleg mindkettőt egyszerre.

Ritka virág a magyar irodalomban a humor, még ritkább, ha valaki úgy műveli ezt nőként, hogy az egyes szám első személyű történetek hőse mindig és kizárólag a középkorú nő, akinek szó szerint húsba vágó problémáit már csak a földöntúli hatalmak oldhatják meg. Néha ugyan ő maga a saját magzata (Amikor majdnem megszülettem), de leginkább magányos, és magának jobb életet hallucináló asszony (Kihallgatás, Párizsis zsemle paprikával, Online szerető).

Mintha az előző kötet alcíme, a Történetek Skizofréniából folytatódna itt, csak még vadabbul, még extrémebb álmokat, helyzeteket elénk vetítve. És bár sok esetben sejtjük, mi lesz a dolog vége, mégis bedőlünk a nagy varázslónak, a szerzőnek, mert annyira hitelesen jeleníti meg a történet főszereplőjét és annak mikrokörnyezetét, annyira érzékletesen és közvetlenül csalogat be minket az ő kitalált (vagy valós?) intimszférájába, hogy kábultan követjük a mese örvényén egészen a magából kifordult csattanóig.

A kötet négy kisebb szakaszra tagolódik, az elsőben, a Semmi a mindenségben címűben olvasható a fentebb említett elbeszélések (Kihallgatás, Párizsis zsemle paprikával, Online szerető, Amikor majdnem megszülettem) mellett még néhány, többek között a talán legzseniálisabb, a Kalmár Rozi félórája. Ebben az egyben szakad el az író a belső monológszerű egyes szám első személyű elbeszélésmódtól, és már-már gogoli, vagy örkényi magasságokat ér el. Óhatatlanul eszébe jut az embernek a Ballada a költészet hatalmáról, amikor az egyperces novellában a költő szomorú négysorosát hallva a telefonfülke elindul, hogy elhagyva a fővárost, Nagykovácsi után, egy virágos réten megálljon, és csak azt a négysorost mondja vissza az arra járó kirándulóknak, amiket a szerző a szerkesztőnek még a körúton állva bediktált. Itt az ún. „félóra” testesül (és lelkesül) meg, szökik el Kalmár Rozitól, hogy amikor a nő végre megtalálja árokban heverő, félig részeg félóráját, az elhanyagolt szeretőként bőgve zúdítsa fejére szemrehányásait.

A vég azonban itt nem költői, csupán vicces, nem úgy, mint némely lírai novellában, például az Anyám napja címűben, vagy például a második elbeszéléscsokorban olvasható Szüretben.

A harmadik etapban, a Kakasfejek a fazékban címűben áll leginkább tótágast a világ. A kertészfiú és a kötött sapkás Jézusban például tényleg nem tudjuk, valóban beöltözős szilveszteri buli hajnalán vagyunk, és a bedrogozott, bepiált szereplők mámorukban képzelik magukat azonosnak jelmezükkel, avagy valóban megelevenedni látszódnak a jelképes figurák, már nem barátok és ismerősök, akik „Felelsz vagy mersz” játékot űznek, hanem maga Jézus és Óz pörget itt Malackával és Hófehérkével karöltve, hogy aztán a főszereplőnő lázálmában mindnyájan eltűnjenek a lakás megnyílt padlója alatt. A pénz, az anyagi gazdagság virtuális hatalmáról is szó lehet itt, a téma már az előző kötetben is felmerült, a Hová tűnt Beke Kató? című elbeszélésben, mikor szomorú véget ér a pénzen vett barátság és szeretet illúziója.

Ezenkívül itt, a harmadik részben szerepelnek a legtréfásabb elbeszélések is a vidéki vendégház életéről, de a második, harmadik Sanyi történetet olvasva kissé megkopottnak tűnnek, mintha Tímár Péter Zimmer Ferijét néznénk újra meg újra.

A negyedik részben, a Folyosó címűben már egészen friss, a közelmúlt és a jelen pandémiája alatt született novella is található (Árnyéktánc a karanténban), és talán az egyik legköltőibb és egyben legabszurdabb, a Betűk a lelkemen című. Mintha A boldog herceg modern változatát olvashattuk volna újra, az eredetinél kevesebb sziruppal, de annál több horrorral. A szintén egyes szám első személyben írt sztori rögtön a patológián kezdődik. (Döme Barbara amúgy is remekül választja meg a kezdőmondatait, pontosan tudja, miképpen kell rögtön a gong után meggyomrozni az olvasót, hogy annak figyelme a harmadik menet végéig egy cseppet se lankadjon.) „Fekszem a boncasztalon” – mondja. „Mellkasterpesztővel feszítik a bordáimat, feltárul a szívem, amely napok óta áll. A kórboncnok kezében megremeg a szike, riadtan néz, mint aki szellemet lát.”

Az orvos a szerelem aranybetűit látja, azok festik meg a boncolásra szánt testét. Vagy a lelkét. Nem tudni, hogy a nő miért és hogyan halt meg, de azt igen, hogy a szeretőjét Fecónak hívták. Ám Fecó titkolja a kapcsolatukat, mert felesége van és három lánya. Talán ezért az egy mondatért kár. Túlságosan triviális ez így. Kár, mert különben annyira költői lenne a feltámadás jelenete. Persze így is szép: „…szerelemmel tetováltad ki a lelkem…”

Döme Barbara – ha nem is angyalként, de – feljebb repült az irodalom lépcsőjén.

(Gutenberg Pál Népfőiskola – Orpheusz Kiadó, 2021)