„A mai világban elképzelhetetlen, hogy ilyen kevés időt töltsünk együtt a szerelmünkkel, és mégis ilyen távolságokba utazzunk el érte” – nyitotta meg a különleges olvasópróbát Oberfrank Pál színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, s ezúttal a Carol Rocamora Kezed örökké szorítom című színdarab rendezője. Csehov és szerelme, Olga Knipper közötti levelezés színrevitele nem célzás, telitalálat. Hiszen mit csinálunk e pandémiás időkben, bezártságunkban, magányunkban? Levelezünk. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Kétszereplős kamaraelőadást rendezel. Hogy haladtok, mikorra tervezitek a bemutatót?

Oberfrank Pál: Nagyon élvezetes a próbaidőszak. Tudni kell, hogy a főiskolai, egyetemi képzés alatt szinte mindenki sokat foglalkozik Csehovval, az ő darabjaival, jelenetek, egész előadások is kerülnek vizsgára, legalábbis így volt ez, amikor az én generációm elsajátította a mesterséget, melynek komoly alapot adott Sztanyiszlavszkij, orosz színész, színészpedagógus módszere, aki a Moszkvai Művészszínház egyik alapítója is volt. Ebben a színházban mutatták be először Csehov darabjait. Mondhatjuk talán, hogy ily módon a gyökerekhez nyúltunk, már ami a naturalista-realista színjátszást illeti. Ami a legnagyobb élményt jelenti, az a két ember, az író Anton Csehov és a színésznő Olga Knipper, lelki és szellemi párbeszédéből fakad, ahogy ráismerünk, rácsodálkozunk szerelmükre, küzdelmeikre, arra a hatalmas áldozatra, amellyel ez a szerelmi kapcsolat és házasság együtt járt, hiszen túl az óriási távolságokon, a kiszabott rövid időn, ott volt a súlyos betegség, amely nyilvánvalóvá tette ennek a kapcsolatnak a határait is. A mi lehetőségeinkhez, türelmetlenségünkhöz és gyors életritmusunkhoz mérve ez elképesztő különbség. És ennek fényében tekinteni az írózsenire, még izgalmasabbá teszi az egész találkozást e két ember életével. Zártkörű bemutatónk április végén várható. A remélt nyitás után azonnal a közönség elé visszük a darabot.

KkF: A Veszprémi Petőfi Színház szlogenje Közösségben a közönséggel. Milyen kihívásokat jelent a társulat igazgatójának ez a több mint egy éve tartó járvány, milyen új megoldásokkal igyekszik a társulat megakadályozni, hogy gyengüljön ez a közösség? Mennyire sikeresen?

OP: Szlogenünk a járvány alatt bővült: Minden helyzetben közösségben a közönséggel. A legfontosabb számunkra valóban a közönséggel való kapcsolat fenntartása. Nem csupán azért, hogy ne veszítsük el őket. Nagyon fontos megérteni, hogy egy vidéki megyeszékhelyen a színház sokkal többet jelent, mint egy olyan nagyvárosban, ahol sok különböző küldetésű színház működik. Felerősödött a társadalmi szerepvállalásunk, amely eddig is tudatosan része volt az életünknek, elég a Lélektől lélekig Érzékenyítő Fesztiválunkra utalni, amely Kellerné Egresi Zsuzsanna igazgatóhelyettes asszony ötlete és szívügye évek óta, aki egyébként a pandémiás időszak főszereplőjévé vált kreatív ötleteivel és az egész helyzet kezelésével. A színház mindig is mozgó, alkalmazkodó, kreatív, innovatív intézmény, jó esetben. Ennek következtében most nem dolgozunk kevesebbet, inkább mást csinálunk, mint a főfeladatunk. Élünk a lehetőségeinkkel, amelyek számunkra egyébként egyfajta kötelezettséget is jelentenek, hiszen először maszkokat kezdtünk varrni, 15 ezer darabot, aztán védőruhákat is. Aztán kimentünk „Maradj otthon, majd mi megyünk” programunkkal a város különböző tereire és a kistelepülésekre, eddig több mint 150 alkalommal, néhány verset, gondolatot, és főleg kedves dalokat megidézve, hogy kedvet, erőt, reményt adjunk az embereknek. Különös, katartikus pillanat volt e sorozatban, amelynek most még nincs vége, a szilveszteri éjszaka, amikor éjfélkor autókkal egy lakótelep közepén, többszázan az ablakokban erkélyeken, együtt énekeltük a himnuszt és még néhány dalt, hogy utána tovább gurulva új ablakok előtt adjunk egy kis mosolyt a bezártan új évet köszöntő embereknek, akik nagyon hálásak voltak ezért. Most az oltópontokra járunk énekelni, biztatni mindenkit az oltakozásra, kisfilmeket készítünk, és minden eszközt megragadunk, hogy a legfőbb tanítást sugalljuk: csak együtt érdemes élnünk, szeretettel fordulva egymáshoz, József Attilát idézve: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.

KkF: Kicsit ragozzuk az előző kérdést. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ha végre vége lesz ennek a rémálomnak, lehet-e ott folytatni a színházi életet, ahol abbamaradt? Nem szokott-e rá a közönség, hogy virtuális közösségben, interneten, papucsban, hálósipkában nézzen színházat, hallgasson koncertet vagy kedvenc színészével verset, önálló estet? Hogy látod a közösség valóságos és virtuális térben létezésének viszonyát?

OP: A fent elmondottak azt is célozzák, hogy az élő kapcsolatot ne hagyjuk elveszni. Természetesen a technika sok mindenre ad lehetőséget, amellyel lehet értelmesen bánni. Ha arra gondolok, hogy Oslóban megnézhetik a veszprémi előadásainkat, örülök, persze még jobban örülök majd, ha ezután repülőgépre szállnak, és élőben is megnéznek minket, és így láthatják gyönyörű, szecessziós színházépületünket, csodálatos városunkat is. Mindenesetre hiszek abban, amit éreztetnek is a veszprémi nézők, amikor találkozunk a városban, hogy nemcsak ők hiányoznak nekünk, hanem mi is hiányzunk nekik, és alig várják, hogy jöhessenek. Azt hiszem, most az első időszakban a szabadtéri előadásokat fogjuk preferálni, vagyis kiköltözünk a Színház elé, hogy akár délután is, de játszhassunk, leültetve 2-300 embert a nézőtéren.

KkF: Ferenc pápa a 2019-es nápolyi beszédében az evangelizálást szolgáló teológia korszerűsítését sürgette. „A teológusoknak mindig a kultúrák közötti találkozást kell előmozdítaniuk a kinyilatkoztatás és a hagyomány forrásaival. […] A teológia fejezze ki a tábori kórházként működő egyházat, mely üdvözítő és gyógyító küldetését végzi a világban.” Ezen gondolatok mentén én nagyon sok és gyökeres változást várok a „világi” s úgy általában a művészeti életben is. Gondolok itt a nemzeti hagyományaink, értékeink kihangsúlyozására, felmutatására, fontosságának tudatosítására is, mert enélkül a fent idézett „kultúrák közötti találkozás” sem valósulhat meg, ráadásul a saját kultúra szinte észrevétlenül fel is oldódhat, eltűnhet. Te hogy látod ezt?

OP: Magam is úgy látom, hogy abból a gazdagságból, amit a magyar, de az európai nemzetek kultúrája is hordoz, egy morzsát sem szabad veszíteni. Olyan varázslatos a világ, olyan kincsek – mondhatjuk – milliárdjaiban tobzódhatunk, hogy kevés rá fikarcnyi kis életünk, hogy egyáltalán felfogjuk, nemhogy befogadjuk. Annyi példa van mindegyikünk előtt, annyi kép és emlék, amely belénk égett, legyenek azok rítusok, építészeti vagy képzőművészeti alkotások, gasztronómiai élmények, turisztikai látványosságok, illatok, ízek, nevetések, sírások. Ezek tesznek bennünket emberré, és ezek csodálata egymás kultúrájában mosolyt, örömet, lelki-szellemi-érzelmi gazdagságot okoz. Gondoljunk a horvát tengerpartra, az erdélyi Tündérországra, Prága csodálatos városára, a bécsi karácsonyi vásárra, a londoni Globe Színházra, a párizsi éjszakákra, a dublini sörözőkre, az orosz cukorkákra, a norvég Kon-Tikire és így tovább. Persze ez mind csak „ugra-bugra”, amelyben még nem is tettem említést a hitről, a keresztény-zsidó vallásról, amely bennünk van, akkor is, ha sokan mindent elkövetnek, hogy még magukat is megtagadják. Egyelőre még sok embernek helyén van az esze, a szíve, és majd magához tér a világ, ha még lesz módja rá, de sajnos mindenkinek csak néhány éve, évtizede van arra, hogy jót tegyen. Aztán hiába volt minden önhittség, gazdagság, arrogancia, eljön a számadás órája, és akkor „megméretik az embernek fia…”.

KkF: Hogy minél hamarabb visszatérjen életünk a rendes kerékvágásba, mit tudsz Te és a társulatod – a művészeten kívül – tenni ezekben a kritikus napokban? Regisztráltál az oltásra?

OP: Regisztráltam az oltásra, kaptam AstraZenecát, május végén a másodikat kapom. Biztatom az embereket, miközben elképedve hallgatom, olvasom azt a sok sületlenséget, amelyet önjelölt próféták zavarosan beszélnek összeesküvésről, emberkísérletről. Persze nem vagyok naiv. Sok minden történik a fejünk fölött, vannak „merényletek” a magyarság és a világ ellen is. Néhányan istennek képzelik magukat, és játszanak velünk, de az örökéletet ők sem tudták még megszerezni. Azt hiszem, most inkább valamit nagyon elrontottak valahol, és ránk szabadították ezt a vírust (is), és most védekezni kell. A védekezés pedig az oltás. Bármit mondanak is nagy, megmondó guruk. És én is örülnék, ha kiderülne az igazság ebben az ügyben is, meg sok más ügyben is. De szerény kis világomban nekem sem marad más, mint a szeretet gyakorlása, amely szintén nagyon nehéz. Az egyszerűségre, a méltóságra hívok fel mindenkit, és hogy hallgassa Böjte Csaba testvért, ha közelebb akar mindehhez kerülni. És szeressünk! Egymást. Önmagunkat. Mindenkit. Amíg lehet.