1985-ben, az író pályakezdésének 60. évfordulóján néhányan elhatároztuk, hogy szervezünk egy Németh László emlékülést Fehérváron. Neki is fogtam a munkának, és sikerült az életmű legjobb ismerőit megnyernünk az ügynek. Többek között Vekerdi Lászlót, az író első monográfusát. Az idősebbek tán még emlékeznek arra, hogy abban az évben az ellenzéki körök rendeztek egy tanácskozást Monoron, amelyen Vekerdi is részt vett. Nos, a hírek ide is elérkeztek, és a hatalom nem tartotta szerencsésnek, hogy ő is itt legyen. Aztán úgy alakult, hogy – amikor még a Vörösmarty Társaság sem létezett – a Pozsgay Imre vezette Hazafias Népfront itteni vezetői fölvállalták a rendezést, és a megyei könyvár olvasóteremében sor kerülhetett a rendezvényre. Az előadók között köszönthettük az első monográfus mellett Domokos Mátyást, Kocsis Rózsát, Grezsa Ferencet, Füzi Lászlót, Sándor Ivánt, Monostori Imrét, Hölvényi Györgyöt és Cs. Varga Istvánt. Néhai Horváth Júliával, a múzeum dolgozójával elhatároztuk, hogy a konferencia anyagát kiadjuk egy kötetben, a Fejér Megyei Múzeumegyesület gondozásában. A szerkesztés és Román Károly lektorálása után jelentkeztünk a Kiadói Főigazgatóságon. (Akkoriban ők adtak engedélyt a kiadásra.) Hosszasan várakoztunk az eredményre, de hiába. Valaki azt javasolta, hogy másik lektornak kérjük fel Király Istvánt, a kultúrpolitika által is szeretett, tekintélyes irodalomtörténészt. Így is lett, és láss csodát: 1987-ben kiadhattuk A lélek tápanyagai című kötetet, benne a tanulmányokkal. Aztán az író születésének 90. évfordulóján, 1991-ben már „cenzúramentesen” mentek a dolgok. Újabb emlékülést tartottunk a Városházán, ahol Balsay István polgármester szívesen töltötte be a vendéglátó szerepét. Ismét jöttek a neves szereplők, most már kiegészülvén Fodor Andrással és Olasz Sándorral. Majd egy évre rá az akkor már létező Vörösmarty Társaság a Németh László Társasággal karöltve kiadhatta Az író rejtettebb birtokán című kötetet, benne a centenárium több helyszínén elhangzott előadásokkal, tanulmányokkal.

*

Németh László már a két világháború között kora egyik legtekintélyesebb kritikusa volt, miközben megírta első regényét, az Emberi színjátékot, és több drámája is színházi siker lett. Foglalkoztatták a nemzet sorskérdései, többek között a Kárpát-medencében élő, különféle nemzetiségek egymáshoz fűződő viszonya. Ez utóbbi területen kedvenc fogalma volt a „tejtestvériség”. Mindezek jegyében írta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút, valamint látta és érzékelte a nemzetre leselkedő veszélyeket. Így jutott el például Balatonszárszóra, ahol többek között 1943-ban a különféle oldalról érkezett írástudók cseréltek eszmét a magyarság jövőjéről. Mások által vitatott nézeteit a híres Második szárszói beszédben foglalta össze. Borúlátó jövőképe abból táplálkozott, hogy egyik világhatalom győzelmében sem bízott, olyan értelemben, hogy az a magyarságnak mit hozhat a háború után. Számára a „harmadik út” volt az a lehetőség, ami Európa közepén a megoldást jelenthette volna.

Alapfogalmai közé tartozott a minőségeszmény és a minőség forradalma. A minőségnek – e felfogás szerint – át kell itatnia az élet egészét, és azon belül természetesen az irodalom és a művészet egészét is. Az ő pályáján mindez legfőképpen epikai műveiben mérhető tisztán. Először a Horváthné meghalc. novellában. Ez a műve lett a Nyugat pályázatának győztes 1925-ben, és ettől a pillanattól számíthatjuk Németh László írói pályájának kezdetét. Már ott leleplezi az emberi természet visszás oldalát, például azt, ahogy még a végső búcsú előtt is szerepjátszásra kényszeríti magát, vagy hogy a vagyoni kényszernek miképpen van kiszolgáltatva.

De tanulunk-e mi, a XXI. századot megért gyarló emberek abból, hogy mi módon küzd a minőség az őt visszahúzó erővel, és adott esetben az egyik embernek a másik emberhez kötődő viszonyában, sőt, iszonyában? És meg tudjuk-e valósítani az „egy darab rám bízott szegény emberiség” morális parancsát, amit az Iszony végén mond ki Kárász Nelli, aki rájön arra, mi fűzi őt kislányához. Vagy tudunk-e úgy élni, hogy közben megtanítjuk futni a sánta emberiséget, ahogy ezt a pályazáró regény, az Irgalom főhőse, az orvostanhallgató Kertész Ágnes teszi? (Nem véletlen az sem, hogy a társadalmi cselekvést is vállaló Boda Zoltán is hasonlóképpen vélekedik az első fontos regényben, az Emberi színjátékban.) Hiszen az irgalom mindennél fontosabb! Fontosabb az igazságnál, és talán még a szabadságnál is. Csak az irgalom- és szeretetközpontú – meg természetesen erőszakmentes – ember győzheti le önmagát, hogy a világ tényleg jobbá váljon.

Ez az erőszaktól irtózó író 1956-ban rájön arra, hogy mégiscsak „emelkedő nemzet a magyar”, és azon veszi magát észre, hogy a Kálvin téri mártír lány egy pillanat alatt múzsájává lett. Azután, hogy ebben a remek forradalmas cikkben pontos leírást kapunk a Horthy-korszakról, oly sok buta és elfogult, sematikus kommentár előtt és után. Mondják, hogy aztán eljött a kompromisszumok ideje, hogy őt és többek között Illyés Gyulát is „magához édesgette” Aczél György, és legendák szólnak a közös vacsorákról. Arról kevesebbet szólnak, hogy ezek a szellemóriások, miként Kodály Zoltán is, ha kellett, határozottan kiálltak elveik, vagy éppen a határainkon túlra szorult magyar kisebbség érdekei mellett. A gyönyörű „tejtestvériség” jegyében. S arról is kevesebb szó esik, hogy ugyan ünnepelt szerzők voltak ők a hatvanas, hetvenes években, ám minden írásuk halálukig nem jelenhetett meg az Aczél-korszakban. Gondoljunk csak a Sorskérdések c. kötet hányattatásaira, vagy éppen az illyési Egy mondat a zsarnokságról agyonhallgatására.

Nem folytatom. Az igazán égető kérdés számunkra az: olvassák-e ma Németh László műveit?

Bakonyi István