Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Sarki fény című kötetéről

Aki nem ismerte volna eddig Bene Zoltán regényeit, az ismerje meg sürgősen! Olvasson a szerzőtől regényeket, novellákat, minél többet és minél gyakrabban. Lehet, hogy nem fogja megoldani az olvasó fájó dolgait, a mindennapi élet keservét, „a kor gúny-csapásit”, pandémiát, pénzkeresést, családtagok nyavalygását, ám fényt fog vinni az életébe.

Most például Sarki fényt, ez a címe Bene Zoltán legújabb kötetének, amit saját bevallása szerint még három évvel ezelőtt írt, de az idei évben jelent meg, s mely regénye elvileg rosszul végződik – legalábbis az egyes szám első személyű főszereplő számára –, ám líraisága, gondolati sokoldalúsága miatt talán ez a szerző legkompaktabb, legteljesebb műve: ars poeticája.

Minden másképpen van, mondhatnánk Karinthyval szólva, és habár Bene eddig is remek – és sok esetben jövőbe látó – nagyregényeket írt, melyek kiforrottsága és kidolgozottsága a legmagasabb mércéket is eléri, mégis ez a kisregény tömöríti magába nem csupán az ő világláttását, hanem – és itt nem túlzás a szó – mindannyiunkét. A modern ember életérzését.

Ha beírjuk a keresőbe, hogy „Párhuzamos világok”, azonnal több ezer „linket” dob ki. Volt ezzel a címmel sci-fi sorozat, volt tudományos ismeretterjesztő Morgan Freemannel, legújabban pedig egy tavaly májusi eredmény: a NASA Anita nevű antennája olyan világról szerzett információt, mely megegyezik a miénkkel, csak visszafelé halad benne az idő.

Bene Zoltán regényében nem halad visszafelé az idő, csupán nem tör ki az első világháború, nem darabolják szét a monarchiát, Németországban ma is egy kaiser uralkodik, s nekünk, vagyis a dualista államnak van egy kicsiny telepe a Ferenc József-földön. A világ egyik legészakabbra fekvő szigetcsoportját a valóságban egy magyar-osztrák expedíció fedezte fel, ám mivel nem tartottak rá igényt, a Szovjetunió 1926-ban hivatalosan a birtokába vette.

A képzeletbeli történetben viszont a miénk; a monarchiáé marad a terület, ahol csupán kutatóállomás tud működni, hiszen az ottani körülmények másfajta emberi létezésre teljességgel alkalmatlanok. Ide száműzik a főszereplőt, Szelevényit, akinek a neve talán egyszer szerepel a műben. Valószínűleg nem véletlenül. Egészen önéletrajzi ihletésű ez az alkotás, még akkor is, ha tudjuk, Bene boldog házasságban él Szegeden, elismert oktatója a Károlyi egyetemnek, több neves irodalmi lap szerkesztője. Belsőleg önéletrajzi a szöveg. Szándékosan nem írok történetet, a már-már közhelyes „szöveg” helyett, mert a belső világ szimbolikus kivetülése ez, melyben egyetlenegy dolog hozhat megnyugvást, s ez a szülőváros, Szeged szeretete. Ám míg a korábbi művekben a főszereplő vagy visszatérhet a szülővárosába, vagy annak a közelébe (Áramszünet; Isten, ítélet), itt halvány reménye sem marad erre. Súlyos bűne van, de ezt a bűnt sem olvassák a fejére nyíltan, s tulajdonképpen nem is az övé, hanem az apjáé.

Párhuzamosan futnak a világok. Spengler szerint az egyiptomi kultúra bizonyos vonatkozásaiban (időkezelés, halottkultusz stb.), megegyezett a mienkkel, míg a nagyjából Szolón előtt élt görögök időtlensége, mítoszban élése nem. Hiába gondoljuk azt, hogy a római-görög kultúra a miénk előzménye, a valóság ennél sokkal bonyolultabb.

Ráadásul pedig soha nem tudjuk, kiben bízhatunk, ki az, aki átkutatja a lakásunk szerelmet színlelve, ki poloskázza be. Az északi fény honában is utolérhet bennünket a Cég keze, melyről nem is derül ki igazán, hogy kinek a cége. Egy cég van, vagy több? Egyetlen vigasz a szülőváros emlékébe, a fiatalkori szerelmek utáni nosztalgiába menekülés. Egészen addig, amíg a főszereplő össze nem jön Julival, a büfés lánnyal…

De mégis rossz a vég, Madáchot idézően az. Mintha az eszkimói színbe csöppentünk volna vissza, mikor a Föld négyezer év múlva kihűlt. A főhős a regényben szintén fókára vadászik, csak persze a rövid sarkvidéki nyáron, és sokkal modernebb eszközökkel, mint a Tragédia jégbefagyott szereplői.

És nem árulhatjuk el, mi az apa bűne, mert az végképp poéngyilkosság volna. Viszont azt le kell szögeznünk, hogy sikerült a kisregényben egy olyan világot teremteni, ami látszólag teljesen hétköznapi, kegyetlen és együttérzés nélküli hivatalnokaival leginkább talán a kádári időket idézi, pedig egy elképzelt jövőben – vagy jelenben? – játszódik, és mintha mégsem egy világ lenne ez, hanem legalább kettő. Az északi fény, az auróra borealis létezik, és mégsem úgy, ahogy a nap és a csillagok. Tünékeny ábránd, de jó nézni. Ha nem lenne ez, és a telepen a reggelt idéző éles hang, „végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába”. A főhős a történet végén az. ún. „videohírmondó” ( a könyvek és a mozi mellett a telepen az egyik szórakoztató eszköz) interaktív csatornájára vált, és az ott talált videojátékkal képzeletben megváltoztatja a magyar történelmet. Mintha Deák Bill Gyulát hallanánk az István, a királyban: „…Rákóczi világot hódít…” És így a vég, a főszereplő belső fantáziavilágának beindulása mégis valamiféle reményfélét mutat: „…itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma.” De közben pontosanezért kimondatlanul is felrémlik az öngyilkosság gondolata. Hiszen a Playstation roppant magányos dolog, szellemi maszturbáció. Nincs Éva, aki azt mondaná, hogy anyának érzem magam, és az Úr sem szólal meg.

Csak annyit írhatunk még erről a történetről, amit Pilinszky mondott: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.”

Ha mást nem írt volna Bene Zoltán, akkor is bemasírozott volna a halhatatlanságba.

(Orpheusz Kiadó, 2021)