Harsányi Gábor kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész az 1980-as évek végétől bűnügyi regényeket és színpadi műveket (eddig tizenhét darabot) írt, amelyek közül a Börtönszínházzal a tengerentúlon, a Pesti Srácokkal idehaza érdemelt ki kivételes rangot. A népszerű színművészről kevesen tudják, hogy tagja a Magyar Írószövetségnek, és elkezdte írni Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című művének folytatását, amelynek filmváltozatában egyik legdrámaibb alakítását nyújtotta. – Borbély László interjúja.

Borbély László: Színművész pályafutása mellett folyamatosan publikált bűnügyi regényeket, krimiket, illetve bemutatták színműveit is. Színészi pályafutása kezdetéről sok interjúban beszélt már. – Miképpen kezdett el írni?

Harsányi Gábor: Osztályfőnököm, Rádics Károly Mikszáth-kutató volt, és önképzőkört vezetett a Budai Nagy Antal Gimnáziumban Budafokon. Tőle tudtuk meg, hogy a Magyar Rádióban Padisák Mihály az ifjúsági osztály vezetője pályázatot hirdetett meg Így írunk mi címmel, és bátorított minket a részvételre. Erre megírtam a Már csak egy hét című novellámat, amely egy javítónevelő intézetben játszódott. A cselekmény főhőse egy olyan srác volt, aki megtalálta az ötvenhatban eldobott fegyvereket, lőszereket, amiket szórakozásképpen kipróbált a haverjaival a galeriben, és véletlenül hasba lőtte az egyik társát. A novellámat dramatizálták, és behívtak a Magyar Rádióba, ahol megnézhettem, miképpen veszik fel a történetet Bodrogi Gyula főszereplésével. Ő bújt a bőrébe annak a srácnak, akit én megírtam. Ettől kezdve egyre többet írtam. Gyakran úgy, mint a nagy példaképeim, akikre felnéztem. Néha Kosztolányi, Karinthy, Heltai, Szép Ernő és mások példáján felbuzdulva kis homályos presszók sarkában, egy-egy kávé vagy tea mellett ücsörögve kézzel írtam a történeteimet, ahelyett, hogy iskolába mentem volna.

BL: A színészvér azonban mégiscsak felülkerekedett író mivoltán. Felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, amelynek elvégzése után a Thália Színházba szerződött, majd tizenegy évad után következett a Mafilm társulata, azután Karinthy Mártonnal közösen alapítottak színházat. Addigra már olyan máig népszerű filmek révén vált ismertté, mint a Jó estét nyár, jó estét szerelemvagy az Egy óra múlva itt vagyok főszerepe. Mennyire voltak hasznosak íróként ezek az évek?

HG: Befutott színművész lettem, de szerzőként sem némultam el. Utóbbi mivoltom éppen Karinthy Márton mellett kezdett igazán kibontakozni. A Karinthy Színház mutatta be a Meghódítjuk Amerikátcímű darabomat, amelynek Szakcsi Lakatos Béla szerezte a zenéjét és Bradányi Iván írta a dalszövegeit. Ezekhez az évekhez fűződik a Striptease bár a cityben, amelynek elsődleges célja a nézők becsalogatása volt. De akkoriban kezdtem el írni egy írónővel közösen a Johanna krimisorozatot (Johanna és a médium, Johanna és a Dräher utcai gyilkosság), amely a Magvetőnél az Albatrosz Könyvek között vált népszerűvé. Ezt követte a már önállóan írt Menekülés Erdélyből, A Szentföld rabjai, a Lassú halál folyosója, illetve a Botrány a Sportcsarnokban. Utóbbi egybegyűjtött írásokból állt. Ebben jelent meg a Börtönszínház című drámám, amelyet még Amerikában is színre vittek.

BL: Ez hogyan történt?

HG: Ez egy kétszemélyes darab, amelyet látott egy Budapesten élő angol művésztanár a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában. Megtetszett neki, lefordította angolra és benevezte egy off-Broadway fesztiválra, ahol szép sikert aratott. Rábeszéltek, hogy tanuljam meg angolul a saját szerepemet, amitől eleinte ódzkodtam, be mégis belevágtam, és első díjat nyertünk vele a fesztiválon. Ez a színművem amiatt is különbözött a korábban írottaktól, hogy ebben már hangsúlyosan jelen volt a drámai mondanivaló és a társadalomkritika.

BL: Hasonlóképpen drámai atmoszférájú lett a Pesti Srácok című musical is, amelyért 2012-ben átvehette az 1956-os Emlékérmet. A kitüntetést Magyarország miniszterelnökének felterjesztésére a köztársasági elnök adományozta.

HG: Az 1956 áldozatai és hősei előtt tisztelgő Pesti Srácokat Gyarmati Istvánnal és Siliga Miklóssal közösen írtuk. Kimondottan erre a produkcióra kiválasztott fiatalokkal szerepeltem együtt, aminek kivételes mivolta már a próbafolyamat során megmutatkozott. Egyrészt abban, ahogyan kiderült, miként és mennyit képesek ők befogadni a forradalom katarzisából. Erre szükség volt, hiszen elsősorban a fiatalokat kívántuk megszólítani ezzel a történettel. Az Újpesten bemutatott musical sikeréhez nagyban hozzájárult Dózsa László színművész barátom, aki megrendezte az előadást. Laci ötvenhatos kálváriája közismert. A közös sikereink gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza: együtt játszottunk a Szász Péter által rendezett Fiúk a térről című filmben, illetve ugyancsak ő rendezte kettőnk főszereplésével a John Steinbeck regényéből készült Egerek és emberek című darabot. Az Ady Endre Művelődési Központban működő Újpest Színházban újra egymásra találtunk. Dózsa Laci remek főszerepeket osztott rám, amikor színre vitte Neil Simontól a Napsugár fiúkat, Gyurkovics Tibor Nagyvizitjét, Sarkadi Imre Elveszett paradicsom és Németh László Bodnárné című művét. A közelmúltban újra játszottunk együtt az általam írott Bazi nagy magyar lagziban, ami az említettekhez képest más műfaj, egy nyáresti szórakoztató vígjáték.

BL: Egyik legismertebb alakítása a Fejes Endre regényéből készült Jó estét nyár, jó estét szerelemcímű film főszerepe volt. Az eleinte görög diplomataként szélhámoskodó, majd gyilkossá váló munkásfiatalember, a sötétkék ruhás fiú sorsa azóta is foglalkoztatja, hozzáteszem immáron nem csak színművészként. Mesélne erről?  

HG: Amikor már a regény megjelent, de a filmforgatókönyv még csak készülőfélben volt, rendszeresen összeültünk Fejes Endrével és Szőnyi G. Sándorral valamelyik kiskocsmában, talán éppen az „ezerszer áldott nyolcadik kerületben”, ahol elmondhattam nekik, hogy a film révén a regényben megírt társadalomkritika még fokozható. A regény kellőképpen kigúnyolja azokat a kispolgári családokat, akik egy előkelőnek látszó házasság reményében sokkal hazugabbak és képmutatóbbak, mint az önmagát Viktor Edman görög diplomatának kiadó fiú. Az elvágyódás életérzése is kellőképpen sugárzott a könyvből. Én azonban úgy szerettem volna eljátszani ezt a fiút, hogy sugározzon valami misztikus furcsaságot, ami nemcsak sugallja Magyarország bezártságát a vasfüggöny mögé, hanem rámutat a társadalom döglődésére, rohadására is. Márpedig ez a kilátástalanság sokkal hangsúlyosabb, ha a megrázó cselekmény végére az is kiderül, hogy egy szimpatikus, szeretetreméltó fiú vált szörnyeteggé. A csoda az volt, hogy mindezt nemcsak meghallgatták tőlem ott a kockás abroszos kiskocsmában, a vörösbor és a zsíroskenyér mellett, hanem el is fogadták. Némi konyak után megjött a bátorságom, és eljátszottam nekik egy-egy jelenetet, ami megérintette őket. A cselekmény későbbi musicalfeldolgozásai azért nem voltak sikeresek, mert másképpen ábrázolták a főhőst. A szerep bennem tovább élt, és foglalkoztatott, hogy mi lett volna, ha… Vajon miképpen folytatódik az élete, ha nem végzik ki, hanem évtizedek múltán kiszabadul, és belecsöppen egy egészen más, őrületes világba, ahol a romlottság és a hazugság változatlanul jelen van? Ezt kezdtem megírni a magam módján. Televíziós sorozatnak képzelem el. Talán egyszer magvalósul, és eljátszhatom életem vége felé az idős sötétkék ruhás fiút.

BL: Mit jelent az Ön számára az írószövetségi tagság?

HG: Megtiszteltetés és boldogság. Az egyik ajánlóm Szakonyi Károly volt, ami megerősített abban a hitemben, hogy ez a tagság nem csupán a színművészként szerzett népszerűségem hozadéka.