Mint te, ah, nyájas olvasom,
Az újságokat olvasom,
S mint te, elébb csak lapozok,
De aztán már galoppozok,
Átnyargalom a lapokat,
Szemem lázasan tapogat:
Szép vaskos, teleírt lapok,
De szenzációt, egy valódit,
Mely szíven lök és mellbe lódít,
Hiába, én már nem kapok!

Hisz vón elég szenzáció;
A négy balkáni náció
Egymás hajában kapar, és
Itt gróf Tisza kabaréz,
Viszont Fiume kolerás,
Sőt az árvíz se toleráns,
S növelni az árvíz veszélyt
Kiöntött több programmbeszéd.
Horvát földön, ihaj-csuhaj,
Pejacsevich az új Cuvaj,
S Nyirbátorban is nagy a gyász,
Ott Baltazár az új Vadász.
De, ah, hiába, mindhiába,
Mindeme szenzációk lába,
Bár mindnek dús illata volt,
Nem rúg az én lelkembe gólt.

Mert mit nekem a balga Balkán,
És mit nekem a nemzet talpán
A drága tyúkszem, Tisza úr!
Ah, nekem szemet az se szúr,
Hogyan süt mandátum-cipót
Ma Dezső, holnap meg Lipót,
Mit bánom én, ha száz vezér-cikk
Sóhajt, nyög, köpköd avagy vérzik,
Mit nekem minden Hekuba,
Számban búsan ég a kuba,
Mindből csak az a ráció,
Késik a nagy, a szép, egyetlen,
Az igazi szenzáció!

S ha kérdenéd, ez mi legyen,
Hogy engem mily bú foga rág,
Hogy mi miatt sorvadok lassan,
Mint ama bizonyos virág?
Hát, kedves olvasóm, no, látod?
Kaptam két heti szabadságot,
Ámde hiába lesem, ó!
A lapokban a nagy szenzációt:
Tartós jó idő várható!

Az idő esős és szeles,
S a nap gonoszul üzeni,
Hogy sütni ő nem köteles,
S mi, bús olvasóm, meghalunk,
De az idén nem nyaralunk,
És mint az idő, komorul
Szegény, jóidőt váró lelkünk
Elborul,
S míg kubánk lassan el lesz szíva,
A Schwartzerbe vezetnek minket,
S ez új elmekór új neve
Lesz: – nyaralizis progressziva.