Gáspár Ferenc írása Hegedűs Imre János Az ötödik kerék című regényéről

Nagy fa, nagy fa, de bele kell vágni. Muszáj. Ezt érezhette Hegedűs Imre János, mielőtt belekezdett Az ötödik kerék című regénye megírásába, és tőle telhetően legjobb tudása szerint minden létező forrásnak utánanézve, valamint szépírói, költői tehetségét maximálisan latba vetve újraalkotta, -teremtette Moyses Márton rövid életét és tragikus tűzhalálát.

Mert bizony, Marci, akit hol villámnak, hol hihetetlen matematikai érzéke miatt kis Bólyainak neveztek a társai, ugyanúgy végezte, mint példaképe, a cseh Jan Palach vagy a magyar Bauer Sándor. Ugyanúgy élő fáklyaként lobogott a brassói kommunista párt székháza előtt, tiltakozva az elnyomás, az emberhez méltatlan élet miatt, mint kortársai, és ugyanúgy igyekeztek eltussolni, őrült tettnek beállítani mártíriumát a párt farizeusai.

Marci idősebb volt azoknál a kortársainál, akik felgyújtották magukat, de ez csupán annyit jelent, hogy még meggondoltabban cselekedett, talán náluk még jobban szeretett volna élni. Verseket írt, szerelmes is volt, talán csak a korán elveszített szülők hiánya miatt lett ennyire bátor, ennyire nekikeseredett, ennyire elszánt.

Hegedűs Imre János jól érzékelteti azt a fajta dacos öntudatot, amely a fiatal zseniket jellemzi. József Attila szintén ilyesféle lehetett, ilyen kőből faragott tengely, amelyre nem fér rá az ötödik kerék. Jelképes cím ez, az elnyomó társadalom számára fölösleges életet példázza, de benne van a buddhista előkép is, a széles út, nagy szekér, vagy a szűk ösvény, más néven kis szekér. Csak míg a távol-keleti szerzetesek és világi gyakorlók körében nem olyan nagy tett az élet feláldozása, hiszen, ahogy tanítják, minden csak káprázat, így a saját létezésünkben való hit is csupán illúzió; addig nálunk, a világ másik felén éppen az én, az egyén, az individuum a fontos. Az ego, amely számos lényhez és tárgyhoz kötődik, ám kapcsolatainak különfélesége, a többiekhez való viszonyulása adja meg az egyéniség igazi zamatát. Ettől lesz Isten képmása – és mégis esendő ember. Ezt az egyéniséget akarták bedarálni a kommunista évtizedek, ezeket a tündöklő tehetségeket akarták eltaposni. Hát még, ha az illető kisebbségi származású volt a Felvidéken, Erdélyben, Délvidéken vagy Kárpátalján. Akkor tapostak még nagyobbat bele, akkor verték ki a fogait a titkosrendőrségen, hurcolták el börtönbe vagy kényszermunkába. A legrosszabb sors – bár az ilyen összehasonlítás mindig esetleges –, talán a felvidékieknek és a Partiummal együtt Romániához csatolt erdélyi magyaroknak jutott. (Napjainkban a Kárpátalján élőknek.) Talán mert ők voltak a legtöbben, tőlük tartott leginkább a többségi népesség kormánya. A rettegett Szeku, a román titkosrendőrség emberei a legkisebb faluba is eljutottak, utánanyúltak mindenkinek, aki gyanús volt, és annak is, aki nem. Elég volt ehhez székelynek vagy magyarnak lenni, magyar himnuszt énekelni, vagy kitenni az ablakba egy magyar zászlót március 15-én, a nemzeti ünnepen. És ha valaki a magyar forradalmat akarta dicsőíteni, az végképp megnézhette magát.

Marci pedig ilyen legény volt. Nem csupán dicsérni akart, hanem harcolni, megsegíteni a pesti srácokat. Ehhez azonban át kellett volna jutni a magyar határon, amit nem csupán szigorúan ellenőriztek, hanem még messze is volt a baróti gimnáziumtól, Székelyföldtől. Így aztán mikor megkérdezi, hányan állnak mellé, csupán három jelentkező akad. Szerencséjükre, egyikük már kisebb korában, a nagy aszály idején Érmihályfalvára került, mert akkora volt az éhínség Székelyföldön, hogy a Vöröskereszt segítségével vittek gyerekeket az országnak az aszálytól kevésbé sújtott vidékeire, hogy ott vészeljék át a rossz időket. Ezért a négy elszánt „harcos” közül az egyiknek, Bíró Benjaminnak jó barátja maradt a Partiumban, az ottani fiú mutatta az utat Magyarország felé, ahová kettőjüknek sikerült átjutni: Benjaminnak és Józsa Csabának. Szinte azonnal kedves emberekre leltek a túloldalon, szerető családra, akinek nem volt gyermekük, s a két tizenöt-tizenhat éves fiúra úgy tekintettek, mintha a Jóisten kárpótolta volna őket gyermektelenségükért. Hegedűs Imre János egy egész fejezetet szentel annak, mennyien próbáltak segíteni Debrecenben és a környéken a fiúknak, mert tudták, ha visszakerülnek Romániába, borzasztó lesz a felelősségre vonás. Jó sokáig sikerült is álnéven meghúzni magukat, üzemben dolgoztak, iskolába járhattak, ám a magyar hatóságok elől nem lehetett elbújni. Kiadták őket a Securitaténak. Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönre ítélték.

Marci és a vele tartó másik fiú azonban eltévedtek, nem jutottak át a határon. Fáradtan, éhezve, szomjazva, két napig tartó utazást követően értek haza, Székelyföldre, ahol a hatóság sokáig nem szerzett tudomást a kalandjukról. Marcit még a Bólyaira is felvették, az egyetemről hurcolta el őt a titkosrendőrség.

Egy kritikai írásban nem szokás ennyire hosszan időzni a cselekménynél, de ebben az esetben talán megérti az olvasó. Nehéz elfelejtkezni egy érzékeny, verseket költő fiú megaláztatásáról, megveréséről, arról, hogy a börtönben le akarta vágni a saját nyelvét, hogy ne tudjon megszólalni, ha vallatói kérdik. Hogy ezután – bár begyógyult a sebe – soha nem tudott rendesen beszélni, hogy később földművelőként dolgozott a falujában, de többre vágyott. Azt remélte, talán elfelejtették neki az ellenzékiséget, a börtönt, elmehet Brassóba, gyárba dolgozni, s talán onnan visszakerülhet az egyetemre.

A munkások egyetemi képzését a párt ugyanis támogatta, az elűzött, bebörtönzött, halálra kínzott értelmiség helyére így akartak új értelmiséget teremteni. Marci tehát jelentkezett a brassói szerszámkészítő gyárban, a személyzeti osztályon. Először nem is gyanakodtak rá, ám a Szeku karja ide is elért. Nem vették fel. És ez volt a végső lökés a rengeteg fájdalom, üldöztetés után.

„Még azt sem engedi a proletár állam, hogy proletár legyek? – ordította a hivatalnoknak torkaszakadtából.” „Hozzákötöm magam a pártszékház előtt egy fához, hogy én legyek az úr, és ne a kín. Ne legyen rajtam úr a fájdalom!… sírfeliratom rajzolódjon az égre: ITT NYUGSZIK LÁNGSÍRBAN VILLÁM MARCI!”

Hogy mit kezdünk ezzel a tragikus fáklyával jó ötven év után, azt nem tudom. Ám Hegedűs Imre János regényével örök mementót állított a kiszolgáltatottságnak, az elnyomás elleni utolsó, kétségbeesett lázadásnak. Csak remélni, kívánni tudjuk, hogy ne kerüljünk hasonló helyzetbe. Hogy ne legyünk „A társadalom szekerének árokszélére vetett, fölöslegessé vált Ötödik kereke.”

(Kaláka könyvek, 2020)