Egyik – ősi gyökerű – népmesénkben az Igazság és a Hamisság elindul, hogy bejárják együtt a világot. A Hamisság azzal mutatja meg lényegét, hogy útközben bátran elfogyasztja az Igazság ennivalóját, de amikor annak már egy morzsányi kenyere sincs, csak azzal a feltétellel ad neki a sajátjából, ha cserébe kiszúrhatja az Igazság mindkét szemét, majd a két karját is levághatja. Az így megnyomorított Igazságot aztán egy erdőszéli akasztófa alá leülteti és otthagyja. Az Igazság pedig véletlenül – az akasztófa fölött éjszakázó ördögöktől – megtudja, hogyan gyógyulhat meg. Sőt, az egyik ördög meséjéből még az is a tudomására jut, hogyan mentheti meg a király városát a szomjan halástól. Így újhold péntekén előbb meghempereg a harmatban, és visszanyeri szeme világát és karjait, majd elmegy és megszabadítja a király városát a szomjúságtól. Nem csoda, hogy a király hozzáadja feleségül a lányát, és hogy halála után ő lesz a város következő királya. Mindez egyezik az igazságérzetünkkel, a Hamisság által tönkretett Igazság végül is elnyeri méltó helyét a világban.

De a mese itt nem ér véget: a Hamisság világjáró útja végén elszegényedve, lerongyolódva betér az Igazság városába, és megismeri annak történetét. Ő maga is jól akar járni, ezért megkéri az Igazságot, hogy szúrja ki a két szemét, vágja le a karjait, és vezesse el őt az alá az akasztófa alá, amely alatt ő az ördögöket kihallgatta. Csakhogy az ördögök már gyanakodnak, ezért mielőtt mesélni kezdenének, jól körülnéznek. Megtalálják a Hamisságot, szétszaggatják, majd tüzet raknak, és elégetik. A szél pedig elfújja a Hamisság porát, és beteríti vele az egész világot.

Így ér véget a mese, amelynek több, mint húsz változata található meg a magyar népmesekincsben. A mesélők számára nem volt kérdés, hogy van-e igazság, van-e hamisság? Mindkettő létéről és lényegéről a maguk mindennapi életében megbizonyosodtak. A Hamisság minden ok nélkül csonkítja meg, és csapja be az Igazságot, míg a Hamisság balsorsát nem az Igazság okozza. Azok a gonoszok látják el a baját, akik akaratuk ellenére is megsegítették az Igazságot. A népmese az Igazság sorsát reményteljesebbnek mutatja: ha éri is nyomorúság, előbb-utóbb igazságot szolgáltat neki a világ. A Hamisságot viszont elpusztítják a hozzá hasonlók. Az, ami az Igazságnak szerencsét hoz, a Hamisság számára végzetessé válik.

Nem volna érdemes az életből vett példákkal alátámasztani vagy cáfolni egy népmesét. Nyilvánvaló, hogy ha egy történet sok-sok elmesélésen keresztül évszázadokon, évezredeken át fennmaradt, azt sok-sok emberi tapasztalat csiszolta, színezte, véglegesítette.

Csakhogy szinte valamennyi meseváltozat úgy végződik, hogy az ördögök által széttépett és elégetett Hamisság porát szétteríti a világon a szél, ezért ahol ember él, ott hamisság is van. A Hamisság lényegét ezek szerint nem változtatja meg a sok szenvedés és a végső pusztulás, a pora is megmarad hamisnak.

A mese végkifejlete tehát kétfedelű: egyrészt az Igazság igazság marad, és uralkodik a világon, másrészt mindenre rátelepszik a hamisság pora.

Eltűnődhetünk azon, hogy mi is ez a mese? Erkölcsi tanítás? Filozófia? Irodalom? Valószínű mindhárom egyben. Erkölcsi tanítás, amely azt sugallja, hogy az Igazság kiszolgáltatott ugyan, de okossá és szerencséssé is tesz, különösen, ha jó szándékkal társul, mert az Igazság a világ lényegét hordozza. A Hamisság története pedig minden erőszakossága és kíméletlensége ellenére, vagy épp ezek miatt, kudarccal végződik, mert a Hamisság öncélú: ostobává és kapzsivá tesz, elvakít. Filozófia is, mert megmutatja a két ellentétes erő viszonyának változékonyságát, és megvonja kettejük harcának végső mérlegét. És persze, hogy irodalom is, hiszen a világnak egy mindannyiunk számára ismerős, sajátosan stilizált arcát rajzolja meg, amelynek belső törvényei írják az ilyen érdekes és szórakoztató meséket.

Mezey Katalin