Hóval van behintve az Üllői út:
egykor itt laktál, az eszembe jut.

Egy hátsó lépcsősor volt az utad.
Emlékemben egy kéz arra mutat.

Névjegyed fehéren állt a falon;
te magad kevélyen, fiatalon.

Főzted a teát és írtad a sort;
adtad a verset, a fűszeres bort.

Tanultál, álmodtál könnyek alatt
s remegve nézted a szürke falat,

amelyre ördögöt rajzolt a vér;
ördögöt, mely angyalszárnyakat kér.

Emlékszel?… szavakkal játszadozánk.
Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!…

S néztük a képet az ócska falon
s a vérező mellet oly fiatalon.

Az ujjat, mely önvérébe mártja magát
s a porba beírja mélytitku szavát…

Az arcot s a harcot, mely rája kiül;
s az élet szent fényét, mint hal el, kihül…

A legenda fátyolát, mit most a szél
föllebbent mindnyájunk könnyes szemén…

Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz!
Tűzben láng! Békében költő-szinész!…

Hogy hívtuk őt az éj kábulatán!
Őt, akit ottfeledtek a csatán.

…Egyikőnk itt hal meg, a másik ott –
De azért Petőfi mégis halott!