Teleki Bálint írása Kötter Tamás Férfiak fegyverben című kötetéről

Kötter Tamást elsősorban a rendszerváltás utáni magyar elit és felső-középosztály kérlelhetetlen kritikusaként ismerjük korábbi írásai – elsősorban az IKEA, vasárnap, a Dögkeselyűk és a Rablóhalak– nyomán. Hiteles krónikása azon világ kiteljesedett formájának, amelyre Parti Nagy Lajos már 1990-ben figyelmeztetett Sárbogárdi Jolán: A test angyala című „habszódiájában”. Ami akkor, a rendszerváltás idején, a késő ’80-as évek tapasztalataival még könnyen lehetett komikum tárgya, az húsz-harminc évvel később sajnos a magyar valóság egy igen komoly szeletét képező tragédia, a szép új világ szociális és gazdasági struktúrái, erkölcsi dekadenciája és interperszonális defektusai által megnyomorított lelkek és életek panoptikuma. Kötter ezzel a világgal foglalkozik elsősorban.

Jelen írás azonban egy teljesen más tematikájú művéről szól. A Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból, ahogyan azt címe is elárulja, egy időben és értékrendben is sok évtizeddel korábbi világba kalauzol minket. Kötter egy interjúban elárulta, íróbarátja, Jászberényi Sándor közel-keleti hadszíntéren játszódó novelláskötetei ihlették meg és vezették el oda, hogy háborús témájú novellákat vessen papírra. A könyvet egyébiránt nagyapja, Biczi László törzsőrmester, „az üteg lelke” emlékének ajánlja. Ez a családi szál bizonyosan sokat nyomhatott a latban az elhatározáskor, hiszen a magyar hadsereg második világháborús szereplése kimondottan tabunak számít a magyar irodalomban.

Kötter novellái azonban megbirkóznak a tabusítás okát képező jelenségekkel, eseményekkel. Megmutatja a kisember, vagyis a magyar honvéd, a magyar tiszt tehetetlenségét a dolgoknak a nagypolitika által megszabott rendjével szemben. Hőseivel nem nehéz azonosulni. Azt hiszem, éppen ez ennek a könyvnek – a háborús történetektől kötelezően elvárt – szórakoztatáson túlmutató legfőbb érdeme. A második világháború nemcsak egyszerű háború volt, mint tudjuk, hanem egyészt a nemzetiszocialista (Magyarországon a nyilaskeresztes), másrészt a kommunista ideológiák által megterhelt pokol. Nekünk, magyaroknak, akik a vesztes oldalon harcoltunk, eleve szembe kell néznünk azzal, hogy a történelmet – és annak a művészetben való megjelenését – a győztesek írják meg. Ezt súlyosbítja a Holokausztban való részvételünk gyalázata. Még súlyosabban igaz ez a németekre is, ám ha valaki olvasta Leo Kessler, Sven Hassel vagy más, második világháborús regényeket alkotó szerzők műveit, az tudja: a német katonát is nyugodtan hőssé lehet emelni úgy, hogy a nemzetiszocialista ideológiát mélyen elítéljük közben. Mert a hősiesség a mindennapokban megnyilvánuló emberi tartásból fakad, amely soha nem fér össze a totalitással, a gyűlölettel. Ebből a szempontból rengeteget ad hozzá a Férfiak fegyverben nemcsak a magyar irodalomhoz, hanem a magyar történelemtudat komfortosabbá tételéhez is. Ugyanakkor ez sehol nem csap át egy pillanatra sem a bűnösök mosdatásába, a feloldozás csak azoknak jár e könyv lapjain is, akik valóban méltók arra.

A novellák atmoszférája magával ragadó, nagyon könnyen beszippantja az embert, ez a könyv is amolyan letehetetlen mű, amelynek a végén az olvasó őszinte szomorúságot érez, amiért elfogytak az oldalak. Amennyiben háborús szórakoztató irodalomként tekintek a kötetre, akkor megint csak a fentebb említett szerzők műveire kell utaljak. Kötter egyébként is mestere az atmoszférateremtésnek. Az IKEA, vasárnap már-már félelmetesen átélhető módon ábrázolja egy torzult szubjektum szűrőjén át a szintén torzult, néhol szürrealitásba hajló valóságot, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy sikeres kísérlet Németh László XXI. századi megidézésére. A Férfiak fegyverben ehhez képest a vérvalóság realizmusával, de lenyűgözően festi elénk a keleti front, illetve Budapest ostromának borzalmait.

Az erkölcsi tisztaság és a vegytiszta kalandregény-hangulat együttesen emeli irodalmi csúcsteljesítménnyé Kötter novelláskötetét, amelyekhez harmadikként még hozzávehetjük a történelmi és különösen a hadtörténeti precizitást.

Az elbeszélés módja külön figyelmet érdemel, ugyanis váltakozik az egyes szám első személy és az egyes szám harmadik személy, ám az adott novellához választott szemszög általában tökéletesen illik az átadni kívánt üzenethez. A novella elbeszélői egyes szám első személy esetében sem ugyanazok, ugyanakkor az egymáshoz térben és időben közel eső történetek visszatérő szereplőkön keresztül bizonyos mértékig átfedik egymást, kapcsolódnak egymáshoz, egy kollektív tudattengerré duzzasztva az egyének élményeit.

A lezáró novella (Régi szép idők) annyiban elüt a többitől, hogy a rendszerváltás utáni időkben évtizedek után újra találkozó három megöregedett bajtárs kávéházi beszélgetésén keresztül nézzük végig az eseményeket, a háborút követő sorsok megismerésével vegyítve. Ezt a novellát nehéz nem célzásnak venni arra nézve, hogy mi lenne az események megismerésének és megítélésnek helyes szemszöge, azaz hogy a bűnösök elítélésén túl a poklot megjárt magyar katonára emberként, adott esetben hősként tekintsünk újra.

Mert amikor a túlélés az első számú parancs, egy olyan háborúban, ahová többnyire nem önként jelentkeztek meghalni a katonák – legalábbis miután az irredenta hurráoptimizmust elkezdte betakarni a keleti front vértől vöröslő hava és jege –, és ahol az ellenség sem tartózkodott a válogatott kegyetlenkedésektől, akkor évtizedek múltán is igenis felszakadhat a túlélőből, hogy (a szovjetek): „Akkor ott megérdemelték, amit kaptak!”.

A Férfiak fegyverben olyan mű, amely az emlékezés megkerülhetetlen sarokkövévé válhat az irodalmi kánonban, magam részéről el tudnám képzelni ajánlott olvasmányként a középiskola utolsó évében. Ha azonban ez mégsem következne be, akkor is gazdagabbak lettünk egy rendkívül jól megírt, olvasmányos háborús novellafüzérrel.

(Kalligram, 2020)