A nagy szürkeség meg bezártság miatt egyre többször olvasok Karinthyt. Leginkább az Így írtok tit, abban is például a Műfordítás címűt, melyben az író Ady Endre Jöttem a Gangesz partjairól című versét fordítgatja az akkori Google helyett kitalált német írók nevében magyarról németre és viszont, míg végül valami egészen más, vicces dolog sül ki belőle, melyben például a „szívem egy nagy harangvirág” helyett Herz-féle szalámi hangzik el a költeményben. De hát nem mindenki olvas Karinthyt, gondolom nagyképűen a kertben bóklászva, s annál inkább meglepődöm, mikor így köszönt rám a szomszédom a kerítésen keresztül:

– „Servus napló a XX. században! Na hogy mint érzed magad?” – írta Karinthy gyerekkori naplójába, és mi hasonló lelkesedéssel vártuk a kétezres évet, pedig sokak szerint nem is akkor kezdődött el az új évezred, hanem 2001-ben, ráadásul még ő is megemlíti, hogy állítólag a pápa kérésére kezdődött az új század 1900. január elsején, pedig a tízes számrendszer szerint egy év múlva kellett volna – magyarázza a szomszédom. A szám tátva marad egy kicsit, de örülök, hogy ő is kedveli az írót. Mondanék is valamit erről, ám ő hirtelen másra tereli a szót. Beteg a kutyája, öreg, hullik a szőre, el is vitte az állatorvosi egyetemre, mert ott hallgatói kedvezménnyel vizsgálják. A lánya az egyetemista.

– Húszezer forintba került kedvezménnyel! – dühöng.

– Negyven lett volna kedvezmény nélkül – ugratom.

– Tényleg? – csodálkozik. Valószínűleg egészen máshol jár az agya, nem a tréfán. Mondja is: – Úgy várjuk most ezt a huszonegyes évet, mintha egy új világ kezdődne. Pedig mi volt a múlt század húszas éveiben? – teszi fel nekem a költői kérdést, de nem tudok válaszolni, mert már hadarja is: – Spanyol, infláció, recesszió! Most mi van? Ugyanaz!

– Azért nem teljesen – próbálok ellenkezni.

– Miért, most van vakcina? Akkor sem volt, most se… sincs!

Olyan mérges, hogy majdnem eltéveszti a nyelvhelyességet.

– Idefigyelj – magyarázza a mutatóujját a magasba emelve –, akkor volt spanyolnátha, most van koronavírus! Volt infláció, most…

– El ne mondd még egyszer! – állítom meg a szóáradatot, ezúttal én emelem fel jobban a hangom. – Arra válaszolj inkább, mikor olvastad Karinthy gyermekkori naplóját?

– Mindennapos olvasmány az nekem – feleli. – A humor tart életben.

– Aha. És mégis mérgelődsz.

– Miért ne mérgelődjek, mikor azt mondták az állatorvosin, hogy a kutya májfunkciójával van baj.

– Biztos kevés pálinkát adsz neki.

Erre már csak legyint. Először azt hittem, ezt is elhiszi, mint az előbb a negyvenet hallgatói kedvezmény nélkül. Most végre mosolyogni kezd.

– Tudod – mondja, és elindul benne a mozdulat, hogy kerítés ide vagy oda, átnyúl, és megfogja a vállam vagy a kezem, vagy megveregeti a hátam, mindegy, csak legyen már valamiféle kontakt a dumán kívül, de aztán bevillan a koronavírus miatti új szokás, a távolságtartás. Így inkább hátralép – a köztünk lévő drótháló miatt az érintés amúgy is macerás lett volna –; úgy folytatja: – Tudod, Feri, mikor húsz éve megismertelek, nagyon a gödörben voltam. Agyműtét, szívműtét, trombózis, komolyan mondom, már nem is emlékszem. És kicsik voltak a gyerekek, akkoriban születtek. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer még lovaim lesznek, napi elfoglaltságom, egészségem. Hogy a lányaim nem csupán a segítségemre lesznek, de szakmai érdeklődésből fognak lelkesedni a lovak iránt. Hogy szép lesz az élet. Így most nem is érdekel az egész. Csak jobb lesz az új esztendő.

Ebben maradunk.

Az idő meg pocsék. Pedig még tudtam volna vitatkozni, hogy pedig már itt van a vakcina, ám nem akartam elrontani a beszélgetés végét. Ha vége lesz a járványnak, és végre találkozni fogunk majd egymással, rokonok és barátok, Karinthyt olvasó lótulajdonosok és mindenki, aki most el van zárva, be van szorítva a nagy téli szürkeségbe, ahol már sokszor azt hisszük, sosem fog kisütni a nap, és sosem nyílnak már virágok a Gercse templom alatt, itt, ahol lakom, akkor majd elfelejtjük az egészet az új évtizedben. Ami sokak szerint már tavaly elkezdődött, bár ebben én kételkedem.

Hogy is írta Karinthy abban a gyerekkori naplóban? „Boldog új századot kívánok”. Hát valahogy így. Boldog új évtizedet, magyarok, mindenütt a világon! Boldog új világot, Európa! Boldog világot, Föld!

Ilyen magasztos gondolatokkal indulok megszokott délutáni kirándulásomra az erdőben, és roppant meg vagyok elégedve magammal. Hogy én milyen fennkölt is tudok lenni. Ám ekkor ér utol a szomszéd.

– És azt ismered, hogy „A Herz-féle szalámiban Sokkal sűrűbb a só, Mint más hasonló terményekben Hidd el, ó nyájas olvasó!”?

És már röhögünk is, felszabadulva.

Gáspár Ferenc