Izer Janka írása Végh Attlia Sárkányfüves könyvéről

A művészet játék. Nem csak a színészi munka, az irodalom is. Utóbbi három fős társas, ahol mindig csak két fél van jelen. A könyv és az író, vagy a könyv és az olvasó. Az igazán jó író az, aki a könyvével nem csak egy új univerzumba hív be (ami olykor kísértetiesen hasonlít a valóságra), hanem lépésre sarkall. Lépésre önmagad felé. Tükröt tart, elgondolkodtat, változásra ingerel.

Van egy könyv, ami repülni tanít. Kihúzza a lábad alól a talajt, te zuhansz le a mélybe és kétségbeesetten csapkodsz, mint egy madárfióka, de nem csapódsz a földbe, mert a szöveg elkap, ha odáig jutnál. – Megmutatja, hogyan kell a levegőt a szárnyaid alá szorítanod, és szállsz egyre feljebb, a szöveg vigyáz rád, megtart, mint a szél. Aztán amikor már legfeljebb felhőket látsz csak magad alatt, hirtelen az utolsó oldalra érsz. „Na, most próbáld meg egyedül – üzeni ez az utolsó oldal. – Vagy kezdjük előröl.”

Végh Attila Sárkányfüves könyve Márai Füveskönyvének tematikájára épül, az élet különböző, címszavakban jelölt dolgairól beszél a sárgarépától az igazságon át a lényegig. Márai Sándor könyve inkább életvezetési tanácsokat ad, Végh Attila azonban a létről beszél, a szabadságról és a valódi boldogság elérésének lehetőségéről. Így mondanivalójában inkább Weöres Sándor Teljesség felé című kötetéhez van közel.

A Sárkányfüves könyv magába foglalja a mindenséget. És a semmit is. Legfőbb gondolata a halál, vagyis annak tudása, hogy a saját életünk értelmét és lényegét nem a túlvilágba vetett hittel, a reménységgel találjuk meg, hanem azzal, ha elég bátrak vagyunk szembenézni a valósággal: igenis meghalunk. Ugyanakkor nem engedjük át teljes lényünket az ettől való szorongásnak. Tudjuk, hogy életünknek tétje van, mert egyszer vége lesz, éppen ezért csak arra koncentrálunk, ami fontos. Ezeket a gondolatokat sokszor hallottuk már, de hogy mi a fontos, hogyan ismerjük fel, hogyan kerülünk harmóniába egyszerre a világgal és önmagunkkal, ahhoz sokkal mélyebb tapasztalás, bölcsesség szükséges. Végh Attila kötete egyszerre filozofikus és hétköznapi. Nem bocsátkozik szuperlatívuszokba, hogy az érthetetlenség mögé rejtse a tudása hiányát. Mert amit ő megmutat, az valódi tudás. Ugyanakkor nem általános szabályokat, nem egyfajta etikát fogalmaz meg. Épp ellenkezőleg. A rövid, költői, de prózában megírt esszészerű bejegyzések személyesek, őszinte vallomások saját élményekről, életeseményekről. Ezek azonban az emberi lét mélységéből törnek fel.

„Szeptember van. Hajnali szürkületben ülök egy börzsönyi magaslesen. A bükkösből kivált egy szarvasbika, és a ködbe borult tisztáson rázendít. Csak a körvonalait látom. Fölnézek az égre, még ragyognak a csillagok. A boldogság az, amikor megérezzük, hogy a két semmi közt eltölt a minden.” (51. Arról, hogy emberi mértékben élünk)

Olyasféle hatása van, mintha tűz körül ülve a sámánt, a legbölcsebb embert hallgatnánk. Vagy egy ókori város utcáján sétálnánk a nagy filozófussal. Olykor ez az író és olvasó közti mester és tanítvány szerep még erőteljesebben érződik a szerző görög- és filozófiai műveltségének kicsillanásakor.

Négy fontos témára tér vissza újra és újra. A lelkiismeret-furdalás nietzschei felfogására, miszerint a lelkiismeret-furdalás nem más, mint saját tetteink cserbenhagyása, így önmagunk elárulása. Ha cselekvéskor önmagad vagy, akkor nem tudsz semmit sem megbánni.

A boldogságra, melyet nem pillanatnyi állapotként ír le, hanem az arra való fogékonyságként. Ha képes vagy arra, hogy a külső makrokozmoszt és a benned lévő mikrokozmoszt egy egységben lásd, egyszerre érezd kicsinységed és nagyságod, akkor megtapasztalhatod a „minden jó úgy, ahogy van” érzését is, a boldogságot.

„A fürdő fénycsillagos égboltja a vízen tükröződik. Egy csillaggömb gyomrában vagyok. Ahogy belépek a vízbe, az egész világegyetem megremeg, hullámzó játékba kezd. Elmerülök a forró, soha nem nyugvó nyugalomban: ringasson, ahogy akar. Ez az élet.” (112. A fürdőzésről)

A szabadság, a mű üzenetét követve tulajdonképpen a teljesség kulcsa. Ne félj megélni az életedet, a számodra kijelölt utat! Mersz magányos lenni, ha kell, és belemerülni a bizonytalanságba, megleled a belső békét, azt a csendes és mély örömet, ami az élet igazi élvezetét jelenti.

A lábadozás élménye világítja meg leginkább a célt. Amikor betegségből kifele jövet újra megérezzük az élet intenzív csodáját. Hogy újra kapunk levegőt, nem fáj a testünk sehol, gyengék vagyunk még, de folyamatosan áramlik az erő, és érezzük, hogy megmenekültünk a halál torkából. Minden reggelt ilyen gondolatokkal érdemes kezdeni. Egy újabb nap egy újabb ajándék. „A lábadozás a visszatérés mámora, az erő öneszmélése, a szennyeskosárba hajított, átizzadt pizsama szaga, a tyúkhúsleves költészete.” (62. Arról, hogy a betegség pihenés)

Olyan könyv ez, amelynek Weöres Sándor művével együtt alapművé illik válnia. Különösen azok számára, akik művésznek tartják magukat.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019)