Kovács katáng Ferenc interjúja Zalán Tiborral

Kovács katáng Ferenc: Emlékszel még a címbeli mondatodra? Kiben-kiben más asszociációkat ébreszt egy ilyen talányos gondolat. Meghökkentőek a soraid, ezért (is) lehet téged szeretni. Rögtönözz nekünk most valami aktuálisat az Így lesz az amforából petpalackra!

Zalán Tibor: Emlékszem a mondatra. Nehéz erre hirtelen bármi aktuálisat rögtönözni azon kívül, hogy a létezésünk, az érzékelésünk, ízlésünk és értékítéleteink is ezen az átalakulási folyamaton mennek keresztül. A budapesti repülőtéren, pár órával ezelőtt az előttem a csomagja átvilágítására váró honfitársam döbbenten meredt a képernyőjén matató nőre, aki azt találta mondani, hogy egyebek mellett valamilyen könyvet vél felfedezni a táskájában. Sok minden lehet benne, vágta rá nyeglén, de könyv, az biztosan nem! És büszkén elmosolyodott. Eldöntheted, amforás vagy petpalack lélek indult el velem egy gépen Párizsba. (Akinek három friss folyóirat és egy könyv volt a laptoptáskájában. Vajon szégyellnem kellene most magamat?) Pedig a fickó is nyilván járt iskolába, olvasott Petőfit vagy Kosztolányit, és érzései, érzékenységei is lehettek. De a kultúra a boldog szerelem ruhája nélkül is lehullik az emberről kultúraellenes korok és trendek idején.

KkF: A Napút folyóiratban hónapról hónapra követlek, immár tizen… éve. Megkerülhetetlen vagy; veled indul és veled záródik a lap. Mit jelent a B2-páholy? A kemény mag helyét a Szusza Stadionban vagy a Groupama Arénában? Esetleg a londoni Globe, Shakespeare játszóháza egyik emeletét, az előkelőségeknek fenntartott részt?

ZT: Sokkal egyszerűbb dologra kell gondolni, bár az egyszerűségében ez is megbonyolódik kissé. A B2 önmagában azt jelenti, hogy a borító belső oldala. Oda általában nem szoktak szöveget rakni, ott vannak felsorolva a szerkesztők, ott van az impresszum, esetleg egy kép vagy illusztráció helye lehet. Tehát, jelenti egyrészt az írás helyének a megjelölését. A páholy már bonyolultabb. Focimeccsekre nem járok, bár szeretem a focit. Inkább színházi páholyt lehet valóságosan feltételezni, mint a Muppet Show-ban, ahol a két öreg vihorászik és kelletlenkedik a produkció láttán. Itt most csak egy öreg(edő) fószer nézi az eléje (a világban) kerülő előadásokat, és azokat minősíti. De van egy ennél fontosabb mozzanat is. Mivel igyekszem kívül tartani magamat a társadalmiságon, értem ezen azt, hogy nem tartozom sehova, se pártokhoz, se (író)szövetségekhez, sőt, nem járok el még szavazni sem, kívülről szemlélem, hogy mit csinálnak – mások. A páholy meg is óv, lehetőséget is ad – megfigyelésre a leginkább alkalmas hely. És rá lehet könyökölni a plüsskorlátjára bámészkodás közben.

KkF: Könyvalakban is kiadták a B2-páholyt. Eltelt négy év, azóta újabb tűnődéseid jelentek meg a Napút folyóirat belső oldalán. Tervezed ezek kötetbe foglalását is? S ha igen, porolgatod, fényezed még kicsit, vagy érintetlenül mehet a nyomdába?

ZT: Szondi György főszerkesztő, aki a borítóbelső-tárcák írására ösztönzött, jelezte felém abbéli hajlamát, hogy kiadna valamit tőlem. Számomra a legkézenfekvőbb, hogy ezeket a páholy-írásokat adja ki egy második kötetben, de azt sem tartom elképzelhetetlennek – ez nyilván a kiadó anyagi helyzetének a függvénye is –, hogy az összeset jelentessük meg egy könyvben. Ha hihetőek a hírek, hogy a főszerkesztő úr belefáradt a lapszerkesztésbe (vagy, gyaníthatóan, a lap körüli pénzszerzési és egyéb ügyeskedési-helyezkedési machinációkba), akkor az ő utolsó lapszámában jelenik meg nagy valószínűséggel az utolsó B2-páholy. Én emberekhez kötődöm elsősorban, nem lapokhoz vagy lapok körüli csoportosulásokhoz – számomra a Napút Szondi György, tehát, amíg Szondi György, addig Napút, és addig B2-páholy.

KkF: Lassúdad regényfolyamod negyedik részéhez érkeztél (Papírváros 1 – Kimerülve, 1998; Papírváros 2 – Eltévedve, 2002; Papírváros három – Letarolva, 2013; Papírváros négy – Szétszaggatva, 2020.) Merész vállalkozás. Ha jól emlékszem, eleve sok kötetesre tervezted. Látod már az alagút végét?

ZT: Erre nem jól emlékszel! Egy kötetesre terveztem a Papírvárost, amit egy könnyelmű interjú-blöff miatt meg kellett végül is írnom. De amikor megjelent, azzal kellett számolnom, hogy magam sem tudok két dolgot. Egyik az, hogy mit jelent a cím, másik az, hogy ki a főszereplőm. (Az, hogy miről szól a könyv, egy harmadik nemtudást feltételez, de ez már sok lenne írói esetlenségből.) A könyv megjelenése utáni érdeklődésekre és kérdésekre újabb blöffel tudtam csak felelni: ez egy regényciklus lesz, és majd az összes kötet elkészülte után derül ki, mi is az a papírváros, és ki a regényem hőse. Hogy miért ötkötetes? Épp Thomas Mannt olvastam az egyik első nyilatkozat idején, és ott találtam egyetlen mondatban öt állapothatározót: kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen. Na, mondom, ez éppen jó lesz, s ha már jó lesz, akkor ne trilógia, ne tetralógia, hanem ötológia legyen a könyv. Most ezt szívom, közel harminc éve készül a könyv, és az utolsó kötet még mindig hátravan. Sose fogok így meghalni! Ha már megígértem, megcsinálom még életemben…

KkF: Költészetedről még nem is kérdeztelek, pedig a prózádat is versként olvasom: a sötét titkokat, az ellentmondásokat, a bizarr fordulatokat. Mondd, hogy csinálod? Mese, aztán abszurd dráma, majd lassúdad próza feliratos trikó után húzol magadra egy vers feliratosat? Vagyis milyen az alkotói módszered?

ZT: Ez egy macska-egér játék a műnemekkel. Magamat elsősorban költőnek tartom, mert annak kell a legkevésbé értenie bármihez is – és énbennem tényleg nem sok hozzáértés van a világhoz. Amikor tehát prózát írok, semmilyen szabályt nem tartok magamra nézve kötelezőnek – még a cselekmény meglétét sem. Költő vagyok, hivatkozom ilyenkor egy státuszra, ami nehezen definiálható. Amikor drámát írok, a helyzet ugyanaz. Jóllehet, mindkét műnem szabályait-szabályosságait ismerem, creative writingot tanítottam egyetemeken-főiskolákon, ha kellett, akkor prózaírás, ha kellett, akkor drámaírás volt a téma. Érdekes, a vers írását ritkán kellett tanítanom; talán, mert nem a líra egyeduralmának az idejét éljük, mint a hatvanas-hetvenes években. Nincs három gépem (egyébként három van éppen), hogy egyiken verseket írok, a másikon prózát, a harmadikon drámát. De soha nem okoz problémát, hogy ha ötletem vagy késztetésem van (hívják mások ihletnek, tévesen), akkor az adott műnemben kezdjek el dolgozni. Ha megkérdezik, mi vagyok, azt szoktam rá mondani, hogy író. Hogy mit író, az számomra gyakorlatilag mindegy.

KkF: Az Irodalmi Jelenben Boldog Zoltánnak a következőt mondtad: „Ha az online is eléri, hogy ugyanolyan rang lesz megjelenni benne egy szerzőnek, mint a nagy múltú és hagyományú és tekintélyű nyomtatott folyóiratokban, akkor megállhatunk, mert ottan lesz már a Kánaán.” Azóta eltelt valamivel több, mint öt év. Változott-e valami?

ZT: Az én megítélésemben nem. De lehet, hogy én már azok közé a lejárt szavatosságú írók közé tartozom, akiknek a papír szent, az online viszont szertelenség publikációs helyként. Ez nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan az online-fórumokat, nagyon is komolyan veszem, de a gyakorlat azt bizonyítja számomra, hogy a printelt folyóirat-verzió mégiscsak irodalomképesebb. Publikálok én is online-folyóiratokban, de nem az az elköteleződöttségem fő iránya. Amikor a pandémia első időszakában a folyóiratok egy része kénytelen volt fölmenni a világhálóra, akkor sokan, köztük én is, vártak a publikálással egy poszt-online időre. Olyan ez, tudod, mint amikor a költők kiállnak a pódiumra, és mobiltelefonról olvassák a verseiket. Enyhe viszolygás fog el ettől a divattól, noha a fiatal nemzedék számára ez természetes. Olyan, mint farzsebben hordani az okostelefont. Nem szeretek a seggemre tűzni semmilyen figyelemfelhívó jelet. Visszatérve a kérdésedre, lehet, hogy a jövő az online-irodalmi megjelenéseké, de én már nem számolok olyan sok idővel, mint amikorra ez általánossá válik.

KkF: Képben vagy, tudod-e, hogy mikor és hol jelenik meg írásod? Játsszák-e darabodat eznap? Mit énekel tőled éppen most Huzella Péter a Kossuth Rádióban? Létezik-e egy jótündér, aki gondosan összegyűjti a rólad készült írásokat, kritikákat, albumba ragasztja a rólad készült fényképeket?

ZT: Nagyon nem vagyok képben! A képtelenségig képtelen vagyok! Azt tudom, hogy hol jelennek meg és mikor írásaim, bár előfordult velem az a szerencsétlenség, hogy az ÉS-ben egy év különbséggel ugyanazt a regényrészletet jelentettem meg. Kínos volt, a legkínosabb – egyben legörömtelibb – az volt ebben, hogy az olvasók figyelmeztették sok levélben és telefonon a szerkesztőséget, hogy itten van egy kínos blama szerzőnek, szerkesztőnek, lapnak. Égtem… Nem figyelem, mikor játsszák a darabjaimat a színházak, a premierek nagy részére eljutok, de ritkán nézem meg újra a munkáimból készült előadásokat. (A megjelent könyveimet sem olvasom el soha újra…) Hogy játsszák, onnan tudom, hogy a „postás csönget” a tantiem után járó pénzzel. Az elszámolásból legalább azt megtudom, az adott hónapban hol, mit és hányszor játszottak tőlem. Hogy Huzella a rádióban – vagy ország bármely pontján, olykor külföldön – mikor mit énekel a közös dalaink közül, fogalmam nincs. Nem is kell legyen, talán. Nem gyűjtöm a megjelenéseimet, a rólam írott kritikákat, a velem foglalkozó szövegeket sem, nincs meg az összes könyvem sem, nincs polcom magamról, nincs fényképalbumom a rólam készült képekkel, képkivágatokkal – az önadminisztráció nullfokán lézengek tehát. Valóban jó lenne egy jó tündér, aki elvégezné ezeket helyettem, vagy egy ügynökség, amelyik intézné a dolgaimat, de előzővel már elkéstem, az utóbbival is bizonyára. Elég, ha az olvasók néha-néha találkoznak velem itt-ott, megveszik s talán el is olvassák könyveimet. Nem vagyok a magam számára érdekes, eddig se voltam az, ezután pedig végképp miért is legyek! Becsülöm magamat, mert sok mindent megcsináltam már az életemben, de ettől függetlenül – vagy épp ezért – nem vagyok Zalán-fan, a magamimádó önmagam imáit meg képtelen lennék elrebegni – még legteljesebb részegségemben sem!