Szemelvények Vári Fábián László verseskötetéből

 

E földről…

Farkas Árpádnak

 

E földről én el nem futhatok,

s meg sem halhatok készakarva.

Feszül rajtam a bánat inge

kikeményítve, kivasalva.

 

Égrengés moraja hömpölyög,

dobhártyám vérzik beszakadva,

és e magos mennybéli fényben

alig ösmerek önmagamra.

 

Rám mered sok oktalan állat,

kik inni keresztvízre gyűlnek,

de elsáncolnak a farkasok –

villámló szemekkel körbeülnek.

 

Annak okáért elvadulva

élek köztük a hegyek hátán.

A téboly rángat dombról dombra,

a lent a völgyben dühöng a Sátán.

 

Mert Farkas Árpádként beszéltem,

irgalom számomra ne legyen!

Tömöm e verset puskacsőbe,

és szétloccsantom a fejem.

 

 

Téli táj koporsóval

 

Fölöttem tűz és jég alattam,

fogaim bilincse összekattan,

a nyelvre pecsétet üt a szó,

a soha ki nem mondható,

pedig csak nem is ágyúszó.

 

Kényszerülök kibírni ébren.

Fölcicomázva jégcsipkében

hová indulhatnék, merre?

Az ég szép homloka beverve,

és dől a hóhalál kegyelme.

 

Fogadjuk méltón, ünnepelve,

ki sudáran, ki térdepelve,

míg meg nem őszülünk egészen

e velőt szaggató jégzengésben.

Ki sudáran, ki térdepelve.

 

S ahol a legbujább a tél,

egy gazdátlan koporsó földet ér.

Oldalán vérben áll a szó,

a soha ki nem mondható,

ami csak nem is ágyúszó.

 

De kiragyogják a csillagok,

amire képtelen vagyok;

elmormolják a temetők;

visszhangozzák a harcmezők;

elárulják a hitszegők.

 

Azóta minden idióta

üszökkel írja ki a hóra,

mire az én kezem alkalmatlan,

fogaim bilincse összekattan,

mert fölöttem tűz és jég alattam.

 

 

Ítélet

 

Buján gomolygó

ködökből jöttem,

jövetelem bár

senkise várta.

Test- és árnyatlan

lények mögöttem,

a hajnal homlokán

izzott a párta.

 

A felhők mégis

egymásnak estek,

zúdult alá

a ciános oldat,

kimért kemény

hóhérlegények

törték kerékbe

a változó holdat.

 

Majd a napisten

gyémánt szemére

ráégett a nagy

kozmikus hályog,

az élő Báránynak

megalvadt vére,

s az ember fia

döbbenten állt ott.

 

Ha fáj, hát úgy kell!

– a földnek a szíve –

dadogom, s begom-

bolkozom állig.

Odébb állok még

ma a sereggel,

amíg a hüllők

szeme parázslik.

 

 

Az ukrajnai változásokra

 

A panelben hat fok. Minek a luxus?

Plafonig ér a fűtőgáz ára.

A csapot sem éri már el a lakó,

s ha megnyitná mégis – úgy csak magára.

Létezik ennél olcsóbb halál is:

a toronyház tetején ki vagyon írva,

hány másodperc kell a becsapódásig,

s hány nap, míg megérkezel a sírba.

 

Vagy felfognak ugrás közben a varjak,

s repülni tanít az ős életösztön?

Ragadd meg szíved két marokkal,

ne hagyd, hogy véged világra jöjjön.

Létezhet értelmesebb halál is.

A Majdanra tódul százezer társad,

a mesterlövész célkeresztjében

imbolyog homlokod, mozdul a vállad,

 

teli torokkal hallgatod mégis,

a felek egymást hogyan átkozzák.

Észre sem veszik: rég nem az övék,

martalócoké már ez az ország.

Mily jó, hogy hiszünk a gondviselésben,

s a veszélytudat csak meg sem ingat.

Tápláljuk tovább, vitaminozzuk,

neveljük jövendő hóhérainkat…

 

Gondokkal terhelt, emberarcú

a tél – és ráncai rettentő mélyek.

Friss hó híján a sarat csapázza

valami nyomorult, gyalogos lélek.

Kiből esett ki, nem lehet tudni.

Nincs a sóhajnak személyi száma.

Ha elvánszorog a begyűjtő helyre,

lesz-e, aki a kaput kitárja?

 

(Magyar Napló, 2020)