Részlet Zalán Tibor regényéből

                                    tudja, mi a baj a maga filmjeivel, kérdezte az idős körzeti orvosnő, miután végigtapogatta elöl-hátul a mellkasát és a hátát a hideg fonendoszkóppal, nem is tudtam, hogy a doktornő látta az én filmjeimet, láttam hát, miért ne néztem volna meg őket, mi orvosok sem vagyunk teljesen szakbarbárok, kedves betegem, vagyis nem-betegem, mert maga egészséges, mint a makk, de helyesbítenem kell magamat, egészséges lenne, mint a makk, ha nem lenne nagyobb a mája a kelleténél, és nem kicsivel nagyobb ez a máj, kedvesem, hanem naggyal nagyobb, mint amekkorának normális állapotában lennie kéne, és visszamegy még akkorára, kérdezte elgyámoltalanodva, ami a férfiakat leginkább akkor éri el, mármint az elgyámoltalanodás, amikor lehúzatják a felsőtestükről a ruhát, és úgy kell ülniük egy kerek kis széken az orvos asztala mellett, valahogy meztelenebbül, mintha teljesen pucérra vetkőztették volna, mekkora az az akkora, és idős hölgy erre idegesen tolta az orrára a szemüvegét, szóval mennyivel mint a normális, dadogott a rendező, és arra gondolt, milyen kicsik is tudunk lenni, amikor nem a saját közegünkben mozgunk, amikor nem mi vagyunk a hangadók, hanem nekünk adják meg az alaphangunkat, normális, normális, ismételgette a doktornő korholónak feltűnő hangsúllyal, tudja, fiatalember, normális akkor lenne, ha nem inna, illetve ha nem itta volta át eddigi rövid életét öngyilkos iramban és mennyiségben, mondja, hova siet maga, tette fel váratlanul, önmagát megszakítva a kérdést, mire föl ez a nagy életsietség, és ez utóbbi szó egyben definiálta is a rendező számára azt a vesszőfutást, ami az eddigi élete volt, életsietség, ami nem azonos az elsietett élettel, mert nem elsietettség van az életében, hanem örökös rohanás, ráadásul ennek a rohanásnak nincs konkrét iránya, tehát meghatározott célja sem lehet, nem tudom, hebegte, ezzel mintegy beismerve, hogy ez az idegen nő, ez a fonendoszkópos kis öreg hölgy többet tud arról, amit ő megélt, mint ő, aki megélte az életét, persze nem konkrétumokról van szó, hanem az élete lényegiségéről, arról, hogy úgy érezte most magát, rá- vagy visszanézve az életére, mint aki egy száguldó vonatban ül, és nem nézi kint a tájat, mert nem is érdemes néznie, összefolynak a szeme előtt mezők, házak, legelő állatok, égen szédelgő felhők, fák és zöldellő dombok, megy, hasít közöttük, eléri őket, nem érzékeli, elhagyja őket, nem érzékeli, ül magányosan egy kupéban, és néz végeláthatatlanul maga elé, de ott sem lát semmit, és már csak egyetlen dologban lehet bizonyos, hogy sohasem fog oda megérkezni, ahová elindulni látszott, mert az indulás valóban csak látszat volt, káprázat, mert az indulás nem azonos az elmozdulással, indulni akkor tudunk, ha van iránya az elmozdulásunknak, ő pedig nem ismer az életében irányokat, csak a menés kényszerét ismeri, a rohanásét, sehova sem sietek, mondta, de, kell hogy siessen, csóválta a fejét a doktornő, nem akarom közhelyekkel traktálni, mert nem kenyerem az ilyesmi, nem mondom, hogy két végén égeti a gyertyát, mert ilyet mondani egyszerűen hülyeség, azt sem mondom, hogy köz- és önveszélyesen él, azt sem vágom a fejéhez, hogy elpazarolja a tehetségét, hogy tönkreteszi a környezetét, mert mi jogon rónám én ezt fel magának, mindenki úgy él, ahogy akar, vagy ahogy tud, az is lehet, maga nem tehet arról, hogy csak így akar, vagy csak így tud, és lássa, az a szörnyű, hogy itt csakokat mondok, amikor szuperlatívuszokat is mondhatnék, mert maga a fiatal filmes nemzedék üdvöskéje, körbehordozzák a világon, zászlókra és transzparensekre tűzik a rajongói, fiatalok próbálnak úgy élni, ahogy a filmjeiben, vagy magától látják, hogy élni kell, ami persze rosszabb a pestisnél, már megbocsásson, na jó, tudom, fogta le a férfi tiltakozásképpen felemelt kezét, hogy a rádöbbentés is egyik fontos eszköze az elidegenítésnek, és nemcsak a világ elidegenítésére gondolok, hanem az attól való elidegenítésre, ami visszatart, hogy valamit megtegyek, vagy valamit úgy tegyek, ahogy egy már látott példában tett valaki, és az életével vagy az egészségével, vagy az egzisztenciájával fizetett érte, de mit is papolok én ennyit, kint még egy tucat beteg, beteg-beteg várakozik, öltözzék fel, fiatalember, nem tudok magával mit kezdeni, sem az anyja, sem a szeretője nem vagyok, utóbbi a korom miatt sem lehetek, az előzőtől meg irtóznék, már ha szabad ilyet mondanom, menjen isten hírével, majd szólnak, ha meghal, és ha otthon hal meg, kimegyek, és megállapítom, hogy meghalt, és most válaszolok a kérdésére, tudja meg, a máj különös és álságos jószág, nem is vesz róla tudomást az ember, hogy van, egészen addig, amíg az elfogyása fel nem puffasztja magát, igen, a kérdésére válaszolva, a máj időről időre visszamegy akkorára, amekkora volt a megduzzadása előtt, de folyamatosan károsodik, és szép lassan kialakul a zsírmáj, tudja, az már a máj elfajulása, iciri-piciri zsírcseppek képződnek meg a májsejtekben, ami olyan, mintha kilyukadna maga a sejt, innentől kezdve aztán minden lehet, egészen addig, hogy májzsugortól dobja fel a tappancsát a gyanútlan beteg, gyanútlan, persze hogy gyanútlan, valójában azonban a rendszeresen sok piálás a hazárdírozás egyik formája, játszunk a májunkkal, hogy hátha kijátsszuk azt, pedig ennek a játéknak a végkimenetele egészen egyértelmű, igaz, ebbe a győzelembe maga a máj is belepusztul, de hát mit érdekli ez a májat magát, na jó, motyogta a férfi, vegyük úgy, hogy ezt megbeszéltük, és térjünk vissza egy percre, egyetlen percre oda, amit a vizsgálat végén mondott, hogy baj van a filmjeimmel, még csak azt mondja meg, mi baj van a filmjeimmel, és szinte könyörögve nézett a doktornőre, aki akkor már javában az asztali naptárát lapozgatta, különös szokása ez a körzeti orvosoknak, jutott a rendező eszébe, mindig úgy lép be az ember a váróteremből a vizsgálóba, hogy az orvos az asztali naptárát lapozgatja, és a vizsgálat befejezésekor is ugyanezeket a mozdulatokat teszi, vajon miféle különös kezelése ez az időnek, tűnődött, az a baja a filmjeivel, lapozgatta tovább a naptára lapjait a fehér köpenyben is elegáns és méltóságot sugárzó idős hölgy, hát hogy hamisak, hogyhogy hamisak, kapta fel a fejét a sommás kijelentésre tettetett vagy valós sértődéssel, hát úgy, lökte félre a keze ügyéből a naptárát a körzeti orvos, hogy akik annyit isznak, mint a maga hősei, azok nem tudnak annyit baszni, amennyit a maga filmjeiben basznak, és a sommás közléstől meglepett rendező, az ajtó felé tántorogva, azon gondolkodott el erősen, a szavak botránkoztatták-e meg, amelyeket pont ebből a szájból nem várt volna kiröppenni, vagy a gyanú, hogy azt hiszi, ő nem tud baszni a sok pia miatt, ő, igen, ő, nem a hőse, mert bár tiltakozott, minden filmbéli alakját lehetségesen magáról mintázta meg, nőket, férfiakat, potenseket és impotenseket, papokat és striciket, kurvákat és apácákat és baszógépeket, nőfalókat és buzikat, szenteket és aberrált őrülteket, ő volt mind, és békén megfértek benne ezek a nagyon különböző, talán egymás negatív lenyomataként is szemlélhető létezők és létezési formák, és most, mintha a kis doktornő valamilyen fondorlatos, de határozott mozdulattal leválasztotta volna róla énjének az egyik felét

(Kortárs, 2020)