Hatodik fejezet, melyben Szórád Lőrinc szembesül Isten útjainak kifürkészhetetlenségével

A csapat délelőtt érte el Budát, de nem tért be a városba, hanem a falakon kívül naszádra szállt, hogy a széles hátú Dunán utazzék tovább. A lovak jól tűrték a hajó mozgását, kivéve Lőrinc és Kadosa kancáit, akik sosem álltak még dereglyén, ezért reszkettek a félelemtől, s mindvégig csitítani kellett őket: dalokat dúdolni a fülükbe és vakarászni a nyakukat. Így érkeztek meg Visegrádra, ahol egy görbe orrú talján fogadta őket, izgága kis emberke, kancsal szemekkel és elálló fülekkel. Alighogy partra léptek, a furcsa, gnómszerű szerzet máris félrehúzta Zách Feliciánt, és sugdosni kezdett a fülébe. Hogy mit susmorgott, nem derült ki, de szavai hallatán Felicián úr fölhördült és a kardjához kapott. Emberei alig bírták lefogni.

– Változott a terv – lépett Lőrinchez egyik útitársuk. – Még nem megyünk a király elé. Ehhez a taljánhoz megyünk, a házába.

– Ki ez? – kérdezte Kadosa zordan.

– Valami Kopónak hívják, és nagy gazember lehet. Azokon a keresztbe néző szemein látom csalhatatlanul – válaszolt Zách legénye undorral. – Ráadásul olyan szőrös a füle, mint a medvének, és alig értem, amit beszél. Régóta akadnak közös ügyei az urammal.

Három hétig éltek az olasz vendégeként, akit valójában Giacopónak hívtak, a messzi Nápolyból érkezett évekkel korábban, kereskedett mindennel, de főként arannyal, Záchot pedig a királyi udvarból ismerte. Felicián úr azt híresztelte magáról, hogy beteg, bezárkózott a rendelkezésére bocsátott szobákba, és naphosszat káromolta az eget, a földet és mindent, ami él és valaha élt, vagy egyszer majd élni fog. Lőrinc és Kadosa nem látták hetekig, és hiába is próbáltak bejutni hozzá: Giacopo egyszer sem engedte meg nekik, hogy vendége szeme elé kerüljenek. Fontolgatták, hogy a maguk lábára állnak, ám az olasz nyájasan marasztalta őket, mondván, Zách úr előbújik nemsokára, azután bevezeti a király színe elé régi barátja sokat ígérő gyermekét. Mindezt széles vigyorral közölte velük, azonban soha nem tudták, hová néz: kancsal tekintete valahol a hátuk mögött kalandozott.

– Nem tetszik nekem ez az alak – jegyezte meg Kadosa. – Nem bízom az effélékben.

– Király urunk is taljánnak született – vetette ellen Lőrinc.

– De ez ráadásul még bandzsít és büdös is – morgott Kadosa komoran.

Hogy elüssék az időt, a városban lődörögtek, ahol építőmunkások hada dolgozott. Lőrinc és Kadosa naphosszat elnézték volna, ahogy tüsténkednek, ha a közelükbe engedik őket. Azonban a kőművesek (javarészt itáliaiak) féltékenyen őrizték mesterségük titkait, senki emberfiát nem engedtek maguk közé, ha nem volt tagja a céhüknek. Így csak távolról leselkedhettek utánuk. Jobb híján a különös szekereket bámulták, amelyekkel a környező vidéken uralkodó, fenséges fellegvárba szállítottak követ és fát, napjában többször is. Az igavonó öszvérek és szamarak mindig remegő inakkal tértek vissza a meredek kaptatókról. De nem csak a királyi tulajdonokon, egyebütt is sürögtek-forogtak a kőművesek és az ácsok, az egész város kopácsolástól visszhangzott. A Duna partjára pecsenyesütők települtek, jövendőmondók, komédiások érkeztek. Lőrinc és Kadosa hamarosan beleunt volna a látványosságokba, ha egy este az egyik részeg vitéz, Zách kíséretének parancsolója el nem fecsegi, mi az igazi oka ura különös viselkedésének, miért nem járul még mindig a király elé, miért kuksol egy idegen házában, betegséget színlelve. Amit mesélt, nem volt kellemes hallgatni. Állítólag ama Giacopo azzal a hírrel várta Felicián urat a kikötőben, hogy Klára lányát a királyné kiszolgáltatta az öccsének, az a kurafi lengyel herceg pedig annak rendje és módja szerint meg is gyalázta a kisasszonyt. Amikor aztán kiderült a gyalázat, a király ahelyett, hogy igazságosan megbüntette volna a sógorát, csak nevetett az egészen.

– Igaz lehet ez? – kérdezte Lőrinc, mikor magukra maradtak.

– Minden lehet igaz – felelte Kadosa zordan.

– Apám szerint a király a törvényt hozta vissza, a biztonságot és a rendet.

– Sokféle a törvény és a biztonság és a rend. Egy szüzesség elvesztése nem borítja föl a népek nyugalmát.

– Egy apáét annál inkább – bölcselkedett a fiatalember.

– Pontosan – Kadosa elhallgatott, de Lőrinc érezte, hogy még mondani fog valamit. Úgy is lett:

– Nem tetszik nekem ez a Kopó. Gebedjek meg, ha ez valaha is mondott igazat életében!

Lőrinc hosszan figyelte Kadosa rezzenéstelen arcát. Tudta, hogy a kun nem egyszer érez olyasmit, amit mások nem. Nemegyszer volt jelen, amikor íjával belelőtt egy bokorba, s miután a bokorhoz szaladtak, ráakadtak a nyíltól talált, kivérzett őzre.

– Figyeljünk – motyogta.

Négy nap múlva Felicián úr magához szólította Lőrincet, megkérte, hogy vegye föl legszebb ruháját. Miután a fiatalember átöltözött a másik gúnyájába, rögvest a király színe elé indultak. Április 17-e volt. Ebédidő táján érkeztek a palotába. Lőrincnek később nem egy palotában volt alkalma megfordulni, köztük több olyanban is, amelyben kisebb-nagyobb uralkodók tartották udvarukat, ez azonban, ez az első, egyikre sem hasonlított. Caroberto hét esztendővel korábban döntött úgy, hogy fölhagy az addigi vándorélettel, amit egyfelől kényszerűségből, a folytonos háborúság miatt folytatott, másfelől pedig amúgy is ez volt a bevett szokás az országban: az Árpád-házi királyok igen ritkán nevezték ki valamely városukat állandó székhelyül, szívesebben vándoroltak egész kíséretükkel egyik királyi rezidenciáról a másikra. Károly Róbert viszont az Úr megtestesülésének 1323. évében állandónak szánt székhelyet választott magának. Igaz ugyan, hogy Budát már több elődje tekintette fővárosnak (leginkább IV. Béla), s igaz az is, hogy Buda fejlett volt és remek fekvésű − ám polgárai nem szívelték az új uralkodót. Ha oda telepszik, viperafészekbe költözik. Így esett a választása Visegrádra, amely szintén nem rossz helyen épített település, ráadásul igen jól védhető is. A király hét évvel Lőrinc érkezése előtt el is kezdte megerősíteni a még IV. Béla idején emelt várat, egy palotaszárnnyal is kibővíttette − azonban amíg az el nem készült, a városban emeltetett magának udvarházat. Lőrinc ebbe az épületbe kísérte el Zách Feliciánt. Nagyméretű kőházba érkeztek, amelynek emeleti részén lovagterem és két lakosztály helyezkedett el, míg a földszinten a kiszolgáló személyzet kamráit és az udvartartás viteléhez szükséges helyiségeket lehetett megtalálni. Ennél a palotánál Lőrinc Nápolyban, Padovában, Rómában, de akár a tíz évvel későbbi Budán és Visegrádon is számos szebbet, gazdagabbat láthatott. Leginkább még az épület környéke utalt arra, hogy nagyhatalmú uraság lakik ott: több lovagi tornára alkalmas pálya, cifra istállók és raktárak vették körül a királyi fészket.

Az ajtónállók akadékoskodás nélkül engedték be Zách Feliciánt, hiszen ismerték jól régóta. Még örültek is annak, hogy hosszúra nyúlt, titokzatos bajából fölgyógyult, és kipirult ábrázatából arra következtettek, tökéletesen helyreállt az egészsége. A kíséretében lévő sihedert csak végigmérték, meg nem állították, nem találták sem gyanúsnak, sem veszélyesnek.

Mikor az utolsó ajtó is kinyílt előttük, Lőrinc megpillantotta a királyt. Nem találta szép embernek, viszont rokonszenvesnek tetszett. Negyvenkét éves volt ekkor. Jóval fiatalabb, mint az apám, gondolta Lőrinc, mégis idősebbnek tűnik, vagy legalább olyan idősnek. A pénzérméken látott uralkodókat is mind öregeknek ábrázolják. Úgy látszik, ez a királyok jellemzője. Károly mellett a királyné foglalt helyet, akit még oly sokszor lát majd későbbi életében, és a királyné mellett a két apró gyermek: a négyéves Lajos és a háromesztendős András. Láttukra Szórád Lőrinc szíve hevesebben kezdett dobogni – talán megsejtette, hogy ezek a gyermekek, különösen a fiatalabb, milyen fontos szerepet játszanak majd az életében, talán csak megilletődött, amikor megállapította magában, hogy az Isten kegyelméből uralkodó király és a családja ugyanolyan hús-vér emberek, amilyen ő vagy a szerettei, ugyanúgy fénylik a zsírtól az ábrázatuk evés közben, és ugyanúgy pecsétes a ruhájuk a lecsöpögő mártástól, akár a többi földi halandónak (már akinek jut mártás). A királyfiak mögött két délceg vitéz állt, hátrébb, a fal mellett további sudár férfiak.

Tovább azonban nem juthatott szemlélődésében és gondolataiban, mert Zách artikulálatlanul fölüvöltött mellette:

– Kurvapecérek! Nyomorult idegenek!

E szavakkal már rohan is kivont karddal az étkezőasztal felé, és ugyanazon lendülettel sújt Károly irányába. A király azonban fürgén, elképesztő lélekjelenléttel hajol félre a szablya elől, így a kard éle csak a karjába csíp bele. A királyné felsikít, és lezuhan a földre, magával rántva a férjét. Amikor Felicián úr újra lecsap, Lajos királyfit találja el, aki az asztal alá esik. A bősz bosszúálló újabb üvöltéssel újabb csapásra készül, de a királyfiak mögött álló férfiak saját testükkel fogják föl a gyilkos szerszám halálos suhintásait, hogy egymás után rogyjanak össze holtan. Ekkor már vagy hatan rohannak kivont fegyverrel a falak mellől az őrjöngő Zách felé, egyikük magával sodorja Lőrincet is, aki botladozásában éppen azt látja, ahogy a mellette álló aranyfülbevalós férfi előredöf egy tőrrel a nekik háttal álló őrjöngő felségáruló felé, a penge azonban lecsúszik Zách oldaláról. Felicián úr újabb gyilkosságra készen emeli kardját, ám ekkor Lőrinc izmai maguktól mozogni kezdenek. A begyakorolt ütemnek megfelelően fordulnak, nyúlnak előre, záródnak és engednek, húznak és tolnak, minek következtében a merénylő egyszerre nagyot nyekken a márványpadlaton. A kard csörömpölve hull ki a kezéből, és az aranyfülbevalós férfi, aki az előbb sikertelenül döfött, újra lendíti tőrét, ami recsegve-ropogva hatol keresztül a nehéz, vastag szöveten és az alatta feszülő bőr vérten, belehasít a húsba kíméletlenül. Utána újra és újra és újra lecsap a tőrt tartó kéz, és Lőrinc arcára fröccsen a vér, és csak remélni tudja, hogy nem a sajátja, vérgőzt szippant az orrába és a szája sarkában a vas ízét érzi…

Valaki fölemelte a padlóról, az álla alá nyúlt, és durván fölemelte a fejét. A királyt látta maga előtt, karjából csordogált a vér. Mögötte a királynénak a kezét pólyálták éppen. A két királyfi ült és sírdogált, látszólag az ijedtségen túl semmi bajuk nem esett. Két holttestet húztak ki a helyiségből, nyomukban vércsíkok rajzolódtak a padlóra.

– Ki vagy? – kérdezte a király szigorú hangon.

– Szórád János fia Lőrinc – felelte.

– Zách háza népéhez tartozol? – hallotta a háta mögül.

– Nem. Szórád János, az apám a Szeged melletti Szórád birtok ura, önálló ember, a királyhoz tartozom, senki máshoz. Zách úr kíséretéhez azért csatlakoztam, hogy bemutasson engem a fényes udvarban, utána pedig a budai Szent Miklós-kolostorba vezessen, ahol a tudós atyák szájából szeretném hallgatni a tudományokat.

– Hát, végső soron – hallotta ismét a király hangját – bemutatott Zách, vagy inkább bemutattad magad. Menj most, lefürdetnek, ruhát adnak. Ami pedig itt történt, arról ne beszélj senkinek!

Lőrincet kivezették a teremből. Hamarosan, ahogy oszlani kezdett agyában a köd, megtudta, hogy voltaképpen ő mentette meg Károly király életét. Ha a Kadosától tanult fogásokkal nem rántja a földre az orvgyilkost, úgy az ötödik csapása kétségkívül kettéhasítja az uralkodó fejét, így azonban Cselenfi Sándor fia János királyi étekhordó belémárthatta a tőrét a Sátán fattyába.

– És ki volt az a kettő, akiket levágott? – kérdezte Lőrinc estefelé az ősz szolgától, aki ételt hozott neki a palota szűk odvába, ahová bedugták.

– Kenesichi Gyula úr és a nádorunknak, Drugeth Jánosnak a fia, Miklós. Mindketten a királyfiak nevelői. De megbosszultuk a halálukat! Miután kilehelte bűnös lelkét az a hálátlan dög, felkutattuk rögtön a szállását, és mindenkit lekaszaboltunk, akit ott találtunk! A fiát ló farka után kötöztük, és addig vonszoltuk, amíg ki nem szakadtak a tagjai! A többi emberét is mind kardélre hánytuk, és már úton vannak a nádor legényei, hogy írmagját is kiirtsák a családjának és jobbágyainak! Klárát én magam cibáltam elő, levágtam az orrát és az ujjait a kezéről, világosan megmutattam a városnak, mi a jutalma az árulóknak!

– Mindenkit, akit abban a házban találtak, mindenkit lemészároltak?

– Csak a taljánt nem. Őt már nyújtják.

Lőrinc eltolta maga elől az ételt.

– Az én kísérőm, apám és a király hűséges vitéze is abban a házban tartózkodott – mondta szomorúan.

– Ilyenkor nem nézhetünk ilyesmire, ifiúr! – vonta meg a vállát a szolga, azzal magára hagyta Lőrincet, rázárván az ajtót.

Csak három nap múlva engedték ki. Három napig ült az apró helyiségben, hátát a hűs falnak támasztotta, és a lőrésszerű ablakon beeső fénynyalábot figyelte rezzenéstelen arccal. Mikor negyednap hajnalban kiengedték, Zách Felicián minden rokona, a megcsonkított Klárán kívül, halott volt. A másik Zách-lányt Léván fejezték le, férjét és három testvérét fölakasztották. A rendek kimondták Felicián úr valamennyi rokonára harmadízig a halálos ítéletet, Isten nagyobb dicsőségére. A bódult, zavarodott Lőrinc ráakadt Kadosa levágott fejére. Visegrád egyik városkapuja mellett tűzték karóra. A hollók már kivájták a szemét és kikezdték az arcát, a fiú mégis könnyedén fölismerte a kedves kun vonásokat, az emlékezetébe vésődött arc-barázdákat, a sarló formájú heget a bal szemöldök fölött. Fölismerte, és sírva fakadt. Ez volt az első halál az életében, ami könnyekre indította.

Károly király nem kereste a megmentőjét. Szívében a hálát nyilván megzabolázta a szégyen: az uralkodót méltatlan helyzetben látni nem üdvös és nem dicső. Beszélték, hogy Sándor fia János el is veszítette a királyi étekhordó tisztét, cserébe csinos birtokot kapott – jó messzire Visegrádtól, hogy ne kerülhessen egykönnyen a király színe elé. Lőrincnek egy zacskó aranyat küldött a fenséges úr, és ajánlólevelet a Szent Domonkos-rendi Szent Miklós-kolostor perjeléhez. Úgy tűnt, az udvarban többé nem lesz keresnivalója.

(Kortárs, 2020)