Szemelvények Nagy Lea verseskötetéből

Elhullott madár
(Kenne Grégorie: Couple)

Meztelen hátamon, mint a tűz – a kezed.
Ómama csészéje a kék asztalon.

Szeméremdombom belesimul
a szálkás hokedliba.

Hallom a légzésed remegését,
és hallom, ahogy a légy zümmögve távozik.

Hideg talpaimat nem merem mozdítani.
Hagyom, hogy a süllyedés eluralkodjon rajtunk.

Lassan rezonál a köd. Édes tehénnyál
fagy remegve a fűcsomók köré.

Csendesen megáll a bomlásban egy elhullott madár.
A víz kacéran megmakacsolja magát.

Alszanak már kint a szomorú baglyok.
Hallgatjuk egymást, hallgatjuk a temető dalát.

Süllyedünk – hagyod.
Szorítod meztelen arcomat. Lassan elfedi a föld.

Az éjszaka csodái
Weöres Sándornak

Itt ebben a végtelen térben és időben,
csupa halványtalan ház, s a kéményekben
kialusznak az utolsó füstfelhők is, zuzognak
az éjjeli bogarak, mögöttünk meg égszínkék
villanás fénylik fel a messzi messzi sötétségben.

Ringató dallamod elszáll, ahogy ideérne,
Kastélyod zárt falai elvesznek mindent,
csupán egy fekete macska haldokló
nyárvogása hallatszik le a dombok mögül,
s onnan lessük egymást búslakodova,
szánkon meg már remeg a megvetés.

Kihalt most minden, még a bomló varjúk
sem károgják azt, hogy nézd, amá’
nézd, amá’, hogy süketül a világ!

Néma szeretők suttogják egymás álmait,
s dobban a katonaiduló örjöngő hada!
Ó, jaj, ó jaj! A Kastélyt ellepi a sok
kis kobold, dobbpergőre felszáll
az egész földöntúli övezet.

Ez csak álom, csak álom, mondod kedvesen
valahol valami helyen, miközben álmodom.

Távolról hallani, valamiféle messzi országban,
ahogy felcsendül az éjjeli nóta, s megkeseredett
költők kérik fel a báli lányokat egy utolsó
táncra még.

Úgy szerettem nevetésed, mint kint ezt a nyári éjszakát,
sötét éjben botorkáltunk, csak te meg én, miközben
rókák hada takart minket, a bűnös valóság elől.

A környéken minden alszik, hallatszik az erdőtűz
ropogás, düllenek az éji ibolyák, s befodrozzák
az egész éjszakát.

A költő, a költő! Ott szalad a messziségben,
fekete macska üldözi a házak tetején,
nyárvogása semmire sem elég!
Nem kell ő már senkinek!
Tág a lég, tág az út!
Hozd az örömöt, rajta, rajta!
Huss, huss!

Szomorú már minden, macska sincsen,
elveszett az erdő mélyén, egy róka karjaiban,
s utoljára felnyávog még egy elmúlt pillanatért.

Oratio

Mikor beléptem, azonnal a zongora mögé ültetett.

Nem szólalt meg.
Én sem, mert azt gondoltam, hogy ő biztosan ilyen.

Szótlan és intelligens.

Így ültünk abban a pár négyzetméteren.
Szótlan és izzadva.

Fehér falak.

A szekrényben nem ruhák voltak, hanem kották.
Amikor ablakot nyitottam – sorjában hulltak a padlóra.

Összerezzent. Én is így tettem.

Bekapcsolta. Fekete, és lapos.
Két gombbal az oldalán.

Tall and low.

Tall.
Hallgattuk a zúgását.

Magas volt.

Fájt a fülemnek.
Dúdolni kezdett.

Ugyanezen a magas hangon.

A billentyűkre helyezte az ujjaimat.
A-moll.

Ezt az egy hangot kellett lenyomva tartanom.

A magas hangok belepték a szoba minden négyzetcentijét.
Egyre hangosabban villámlott odakint.

(Napkút Kiadó, 2020)