Kinek szelidebb szív juta isteni
Kézből, s dicsően mennyei lánggal ég,
Jó lelke annak messze futja
Ami gonosz, s tele mellel érzi

A szépet. Ifju korban elandalog
Vidám tavasznak zsenge virágjain,
Édesdeden búsong ligetben
Zengedező Philomélé dalján.

Keblébe szent tűz gerjed, elömlenek
Érzési, s lantján boldogan énekel
Az új keletnek, rózsaszálnak,
És, kinek ezt szedi, kedvesének.

Erősbb korában bajnoki tetteket
Zeng a Hazának, s Róma vitézeit,
Kik a szabadság gyámoláért
Élteket áldozatúl letették.

A vakhitűség régi homályait
Oszlatja, bárdus hangjaival puhult
Lelkekbe bátorságot öntvén
Híresen érdemek által élni

Indit, s örökké hinni csak a valót.
Megvetni kincset, mely alacsonyra vonz,
Szívhez dalol, s fellelkesűlve
Emberi társait üdvöziti

Meg nem haló hír a maradék előtt
Fenttartja múló századok által is
Becsűlt nevét, bár semmi márvány
Nem födi év letiporta sírját.

Hirdetni meg nem szűnik az élesebb
Eszü előtt, mely égve szerette ő
A szent szabadságot, miként mert
Érte veszélybe rohanni szíve.

A sok hibáktól megmenekedve, mint
Nevette a köznép levasaltatott
Gondolkozását, a bal hitűek
Nyelv düheit mi merőn veté meg.

Magosra vágyván, mint fejedelmi sas,
Ki a ködön túl a kies ég alatt
Kedvvel röpülvén, Boreasznak
Zordoni fergetegére nem hajt.