Részlet Ferdinandy György kötetéből

És akkor jött ez az újabb csapás. A betegség. Nem számítottam rá. Lassan magamra maradtam. A baj elriasztotta mellőlem az új barátokat.

– Gyere haza! – írta az Újvilágból három fiam. – Haza! Mi majd gondodat viseljük, itt majd meggyógyítanak az orvosok.

Csomagoltam megint. Kinyitottam a régi ládáimat is. Akkor találtam rá egy kézírásos csomagra. A levelekre, amiket Jutka írt hozzám. A kis szöszke, aki évtizedek óta eszembe se jutott. Félszáz gyöngybetűs szöveg. „Sok mindent átéltünk!” – áll az első levélben. „Világháborút, diktatúrákat, forradalmakat. De hát itt nálunk sok fecske sem csinál nyarat!” És végül: „Olyan jó, hogy ezt elmondhatom neked! Ha már találkoznunk többé nem lehet…”

„Gyakran álmodom veled!” – áll egy másik levélben. „Szembe jössz velem az Andrássy úton, és fiatal vagy te is. A Liszt Ferenc téren leülünk egy padra, és a vállamra hajtod a fejed. Én megsimogatom az arcodat, még most is az ujjaimban érzem a bőrödet.”

Máskor Floridáról lát egy tévéfilmet. „Csodálatos hely” – írja. „Te boldog vagy ott?”

Kovács István kocsijával eljut a Farkasréti temetőbe. Visszafelé jövet megállnak az utcánkban, a házunk előtt. „Vajon édesanyád még itt él, a garázsban? Becsengetnék – írja – de nem merek.”

„Téged mindez talán már nem is érdekel” – fejeződik be a levél. „Bocsáss meg, hogy mégis megírtam neked.”

Sok hosszú írás szól a tánciskoláról. „1952 karácsonyán volt az össztánc, amikor utoljára keringőztem veled. Vajon eszedbe jut-e még Mimi néni? Angéla, aki olyan szomorúan verte a zongorát! Én minden éjjel újraélem azokat a napokat…” Máskor elmeséli a könyveimet. Mindent tudni akar, készpénznek veszi minden történetemet. Férjéről, az erdélyi menekültről keveset ír. Romhányban éltek, egy kis felvidéki faluban. Húsz hosszú év. Aztán meghalt ő is, és Jutka egyedül marad. Az özvegyi nyugdíj nyomorát éppen csak megemlíti. „A kiskutyám maradt – írja – az egyetlen örömöm.” Csupa emlék. „Lassan mindenki elhagy” – ismételgeti. „Te egyedül maradsz nekem.” Egyre szomorkásabb történetek. „Mikor jössz haza?” – kérdezi újra meg újra minden levél. Az egyik borítékban virágszál lapul. Csak a szára maradt meg. Vajon milyen színű szirma lehetett?

*

Az utolsó levelet teljes egészében ide kellene tennem. „Üzenj, édes, hogy mikor érkezel – írja –, hogy legyen időm ünneplőbe öltöztetni a szívemet!”

Aztán ez a kis remény is kialszik. „Érzem, meghalok. Boldogtalanul lehet élni, de reménytelenül nem érdemes.” „Lassan életünk végére érünk mind a ketten” – áll még ebben az utolsó levélben.

„De emlékeinket őrizzük, kedves, örökre. Te is emlékezz néha rám, és arra, hogy nagyon szerettelek. Isten veled!” A levél 2012 májusának végén íródott. Ez özv. Kovács Istvánné Laskay Judittól az utolsó életjelem. Azután még hét év agónia. A gyászjelentés 2019-ben, az utolsó postával érkezett.

Indulunk a repülőtér felé. Elmarad mögöttem az utcám. A Farkasréti temető. Szent Gellért, az Erzsébet híd felett. Ez az egész aprócska haza. A Fertő-tó, az Alpok. Párizs, Lise. A Latin-negyed. Földrészek, óceánok emberek. A belga család, ami örökbefogadott. Örökbe! Krisztián és Joséphine. Egy száraz, lepréselt virágszál. Gyöngybetűs, kézírásos levelek. Két világ, két szerelem. A szülőföld és az idegen. Három hontalan fiú egy apró szigeten.

– Látogatóba? – kérdi a légikisasszony.

Látogatóba, igen. Véglegesen.

(Magyar Napló, 2020)