Lászlóffy Csaba válogatott versei

Ars poetica

(Ünnepnap Európában)

Költő vagyok? Kit érdekelne?

Az ember rég nem önmaga,

ha még annyit sem ér az elme,

mint bár a valuta szaga.

Hittük mindig: a humanizmus

humusz alól is feltör a

fényre. (Belzebub vár vagy Krisztus!

– mind közönséges mágia.)

Szemünket elfedte a hályog;

illúzió a hit s remény,

eltűnt időkben botorkálók:

s ha bűnként húz le, nem erény.

Európa, gyilkos hecc s métely;

hány hulla/dék/gödröt koholt.

Bomlott agyat riaszt a kétely:

az értelem csak szolga volt!

Hajlott rémítő kard s hazugság

előtt – kérdés, most mit akar,

igazat vagy valódit? Tudván,

a küzdelem mocskot takar.

Stábok, spiclik – kicsi/nagy banda,

zabálnak és ürítenek.

Habzó történelmi halandzsa

határolná be létedet.

Megzápult próféták, varangyok,

szókészletük másfél arasz;

meg se kell húzni a harangot,

mind saját magára szavaz.

Keserves munka volt idáig

eljutni. Ma övék a lét.

A tökély korának, úgy látszik,

fújtak megint – romlás a tét.

Valami kortalan világít,

a szellem árnyékban marad.

Valamit elsodor egy másik,

vak kannibál-gén indulat.

Szolgálatos tábornok hangja:

„Hatalmam van felettetek!”

– üvölt (elefántból lett hangya),

s fölindulnak a vesztesek.

Világ mészárszéke ma zárva.

(A nyelvedet le ne harapd.)

Mindig lesz böllér; s nagy az ára,

hogyha az áldozat te vagy.

(Magyar Napló, 2019)