Ha ritkul a vásári tér,
S szomszéd, koma, szomjan betér
Kocsmába, a hosszú napon;
S hullong a nép ki a kapun:
Míg boldogan serezve űlünk,
Elázunk és rusnyán örűlünk,
Mit bánjuk a mérföldeket,
Mocsárt, lejtőt, meredeket,
Mely köztünk s a hon közt terül,
Hol asszonyunk dér-dúrral ül,
Ráncz homlokán, mint vész egen,
S ápolja mérgét melegen!
Szegény Tomin bezzeg betelt.
Hogy éjjel Ayrbőll utra kelt.
(A vén Ayrből, melynek nincs párja
Derék legényre, szép leányra.)

Hej Tomi! lett vón’ bár eszed
S Katód tanácsát béveszed!
Megmondta százszor, hogy le nagy
Szájhős, iszos, szélházi vagy,
Ki Mindszenttől Farkasnapig
Nincs vásár, hogy ne légy nyakig:
Minden sütés-lisztnek felöntesz
A molnárral, míg ráköszönthetsz:
Lovad ha egy patkót lerúg,
Már a kovács veled berúg:
Templomba indulsz úrnapon
S hétfő is ott ér a csapon.
Megjósolá: elébb-utóbb a
Dögöd’ lelik a Doon folyóba’!
Vagy hogy az Allowayi ó
Templomnál elkap a manó!

Ah, szende hölgyek! köny csorog
Szememből, ha rágondolok:
Hány szép tanács, hány bölcs dolog
S hosszú tanítás kárba vesz.
Mit férj a nőtül fel se’ vesz!

De tartsunk sort: — Tamás tehát
Pompás helyen érzé magát,
Kandallónál — jó tűz alatta —
A sör magát dicsőn itatta;
Mellette Csiszlik Jancsi, a
Hű, régi korhely czimbora:
Egymást testvérkint szeretik.
Nyakaltak együtt hetekig!
Dal s zaj között az este mult.
A sör meg, az mindég javult:
A csaplárné enyelg Tamással
Sok titkos édes lábnyomással;
Csiszlik minden vadat elészed:
Röhögte a csaplár a készet; —
Künn zúghat a vész, bőghet is:
Tamás nem vét rá fittyet is.

A Gond, hogy ily boldogot lát.
Serhabba fojtá önmagát
Mint méhe száll kincscsel rakottan,
Szállt minden percz gyönyörre ottan;
Ur a király: hanem Tamás
Boldog, dicső, mint senki más!

De a gyönyör: elnyílott mák,
Érintsd, s leomlott a virág!
Vagy hó, mely a patakba hull,
Perczig fehér — aztán sehul!
Vagy tünde csillag: azalatt
Míg rámutatnál, leszaladt!
Vagy a szivárvány dísze, mely
Zápor között mosódik el.
Időt ki köt meg?… Itt az óra:
Tamásnak is kell ülni lóra;
A rémes óra eljőve,
Az éj ivének zárköve;
S oly éjszakán lesz indulandó.
Mint még soha bűnös halandó.

Fútt, fútt a szé’, majd megszakadt,
Ömlött a zápor, mint patak;
Gyors fényt el-elnyelt a vak éj,
A dörgés hangja hosszu, mély;
Ily éjszakán — gyermek is érti —
A jó lelket Gonosz kisérti.

Jó szürke Rózsiját megülve,
— Kinél jobb ló sincs ott-körűlbe’ —
Sáron-vizen Tamás üget,
Fitymál szelet, záport, tüzet;
Majd fogja új kék süvegét;
Majd dudol egy vén skót regét:
Majd óva néz szét sok helyen,
Hogy „el ne kapják” hirtelen:
Mert Alloway tájához ért
Hol a bagoly s szellem kísért.

Immár a gázlón áthaladt,
Hol a kupecz hóba fuladt;
Föl, a nyirfák — a szirt megé,
Hol Karcsi részegen nyakát szegé;
El, a rekettye s búzaföld
Mellett, hol a vadász megölt
Kis gyermek hullájára lelt;
Ki, a cserén, — a kútnak át
Hol Mungó anyja felköté magát.
Előtte a Doon árja hömpölyg,
A vész az erdőn zúgva bömbölt,
Sarktól sarkig villám lövelt,
Harsant az ég közelb-közelb:
Hát ím, nyögő fák közt világ van:
Az ó templom áll szinte lángban,
Fény tör ki résen és falon;
Bent tombol a táncz s vigalom.

Hős Árpanedv, ki lelket adsz!
Tőled veszélyben nő a dacz.
Egy rosz hatos csudát tesz nálunk:
Egy korty: s az ördöggel kiállunk! —
Tamásnak is fejébe mászott
A ser: hét ördögtül se fázott.
De Rózsi meghökkent, megállt.

S nagyon uraltatá magát
Kézzel, sarokkal, míg elé
Mozdulni mert, a fény felé.
Juj, Tom, most! a mit te látsz!
Merő bűbáj, s boszorka táncz;
Nem ujdon-uj cotillon az.
Minőt Páris divatba hoz.
Hanem kuferczes, kopogós,
Mártogatós, leguggolós,
Ugrós szilaj táncz, — s bőrduda:
Ezt fujják talp alá oda.
Ablak-szugolyban legfölül
Maga vén Sátán bácsi ül
Mint nagy, bozontos, czirmos eb,
Övé a muzsikás szerep;
Szorít is oly nyers hangot ő,
Hogy reng belé boltív s tető.
Körül, mint szekrény, sok koporsó
Egy-egy halott mindben, s utolsó
Diszköntöse van rajta még;
Fagyos kezökben gyertya ég.
Melynél Tamás, bátor vitéz,
Ur-asztalán szörnyedve néz:
Egy gyilkost, még bitófa-diszben,
Babát, ki nem volt keresztvízen;
Kötélről most metszett zsiványt.
Szájtátva még, a hogy végsőt zihált;
Öt bárdot, a vérrozsda rajta,
Öt hosszu tőrt, rá vér tapadva;
Ott egy gyerekfojtó zsineg,
Kés, mely apát ölt meg, kinek
Torkát szelé saját fia,
Nyelére száradt ősz haja.
Ott három ügyvédnek a nyelve
Sok rongy-hazugsággal bélelve:
Rohadt papszívek feketén
Bűzlöttek minden szegletén;
S több iszonyúság, förtelem,
Hogy elsorolni vétkelem.

Döbbenve míg bámul s fülel
Tamás: kedv, tréfa nő dühvel;
A síp jobban-jobban hasítja,
A tánczos nép ugyan szorítja.
Perdül, czikáz, ölel, forog;
Vén asszony izzad, hogy csorog,
Mind falho’ vágja ringye-rongyát,
S egy ingbe járják a bolondját.

Hej Tomi! vón’ csak szép leány
Ez mind, kövér, úgy tíz s nehány;[1]
Az ingök nem vastag hetes,
De hószin gyolcs, tizenhetes:
Ezt a „többsincs” nadrágom’ is,
Mely egykor volt kék bolyhu plüsh,
Leadnám czombomrul, le, csak
Hogy egyszer rám pillantsanak!

De ennyi görhes vén banya
Csikót is megvadítana,
Ugrálva botján szanaszerte; —
A gyomrod hogy’ föl nem keverte!

De Tomi tudta, mit, hogy? ám:
„Volt ott egy furcsa fürge lány”
Kit most avattak bé a karba,
(Utóbb ismerte Carrick partja:
Mert sok baromfélét leölt,
Sok jó dereglyét összetört,
Sok kárt tőn árpa-, rozsvetésben;
Élt tőle a táj rettegésben.)
Az inge finom len fonálból.
Melyet visel még lánykorából,
S bár hossza sértőleg hiányos,
De, mert különb nincs, czélirányos.

Ah! hitte vón’ a tisztes mámi,
Mikor megvette inged, Náni,
Két fonton (ez volt kincse mind),
Hogy még boszorkány tánczba vidd?

De szárnyad itt, múzsám, ereszd le.
A dal magas, nem bírod ezt te:
Hogy’ ugrott Náni, hogy’ bomolt,
(Virgoncz, erős egy fruska volt,)
Hogy állt Tamás, mintegy bűvölve
Szemével a lányt majd benyelve;
Még Sátán is izeg-mozog,
Szemet mereszt, — fú és szuszog;
Míg — egy szökellet, újra más —
Eszét veszté bolond Tamás
S kiáltja: „Brávó, Kurta-ing!”…
Rögtön setét minden megint,
S alighogy Rózsit fékbe kapja,
Zúdul ki a pokol csapatja.

Mint vadméh zúg ki bősz dühvel
Ha fészkét rabló verte fel:
Mint nyúlra, hopp! vadászcsoport,
Mely orra előtt felugort;
Mint űzi egy vásári had,
Ha „tolvaj! fogd meg!” szó riad:
Fut Rózsi most; — üvölt inába
Boszorkány és vasorru bába.

Juj Tomi! lesz vásár megint:
Pokolba sülsz meg, mint hering;
Otthonn Katid hiába vár:
Bús özvegy asszony Kata már!
Czo, Rózsi, mint tőled telik!
Siess eljutni híd-felig.
Ott rázhatd, gúnyra, farkadat,
Folyó vizen boszorka had
Átkelni nem mer, nem szabad.
De mig a hídra feldübörgött,
Volt neki rázni farka, ördög!
Mert Náni, ki ott jár közel,
Szorítja Rózsit és tüzel,
Tamás ellen tör és lohol: —
Ha tudná, Rózsi mit kohol:
Egyet szökik — gazdája ment —
De szürke farka kárba ment:
Náni tövön belé ragadt;
Szegénynek, egy csutak maradt!

No, ez igaz történetet
Ha ki, anyától született
Olvassa, és ember fia,
Tanácslom megfontolnia
Ha kedve inni csoszszan épen,
Vagy kurta ing jár az eszében,
Hogy kéjtül a kár nincs tova:
Ím példa rá Tamás lova.

(Arany János fordítása)