Lajtos Nóra írása Finy Petra Marlenka című regényéről

Finy Petra legújabb regényében a traumatizált múlt emlékdarabjai azok, amelyekkel a szereplők kényszerülnek együtt élni. Marlenka hetvenhét éves özvegyasszony, aki Tűzvirág nevű virágboltot és kávézót üzemeltet a János Kórháznál. A regény nyitóképe az ablakból szemlélődő Marlenkát ábrázolja, amelyhez a mindentudó narrátor megjegyzi: „Már az apja is így állt reggelente az ablakban kávésbögrével a kezében”. Innen indul máris útjára egy olyasfajta generációs emlékezet, amelyben a múlt minden pillanatban kísérti Marlenkát. A lépcsőház, ahonnan naponta elindult, az is tele volt a háborús múlt nyomaival: a repesznyomok „olyan gyötrelmekről meséltek, amelyekről az itt élő budaiak nem voltak hajlandók tudomást venni.” Hogy az emlékek pókhálójába mennyire fönn lehet akadni, erre lehet példa mindjárt a regény legelején történő vihar-jelenet: egy galamb csapódik a János Kórház falához, akárcsak Marlenka emlékeiben, amikor egy temetésen a ravatalozó falához kenődött egy galamb teste.

A regényben két szál fut egymás mellett, három generációt érintve, ezért nevezhetjük – habár tudjuk, nincs ilyen műfajtípus – akár kétszintes családregénynek: a főbb fejezeteket meg-megszakítják Marlenka nyilasok által kivégzett édesanyja szellemének betétszövegei, amelyek kurzívval különülnek el a főszövegtől. Az 1945-ös nyilasterror áldozatai közt található édesanya mintegy „felső” perspektívából közelít lányához és unokáihoz. A második generációt maga a címszereplő képviseli, aki férjét, Andrejt látja minden utcasarkon. Három gyermekük – Panni, Ferenc, Fülöp – szintén különc figura: Panni egy fekete reverendás papot lát lelki szemei előtt, aki cigarettával égeti a csuklóját, Ferenc mániája a főváros betondzsungeléből való fára mászás, mert meggyőződése, hogy a fák beszélnek, Fülöpöt pedig megszokott időben történő álmodozása avatja csodabogárrá.

A retrospektív technika alkalmazása során kapunk képet egy újabb szereplőről: Dr. Dobos Dénesről, aki rákos feleségének utolsó napjait idézi fel emlékeiben, és már elpusztult Sárkány nevű kutyájának kér vizet Marlenkáéktól, kiviszi azt a kávézó ajtaja elé, és elkezdi simogatni a semmit. A visszaemlékezésből fény derül Marlenka és Dr. Dobos viszonyára. Marlenkának volt egy kebelbarátnője: Elza. Mindketten zongoraművésznek készültek, de Marlenkának paralízises keze miatt félbe kellett hagynia zenei pályafutását. Dobos Dénes ekkoriban negyedéves orvostanhallgató volt. Randevúra hívta Marlenkát, amely apja szívrohamot színlelő „magánszáma” miatt meghiúsult. Csak évekkel később tudta meg, hogy apja annyira ragaszkodott egy szem lányához, hogy féltette a férfiaktól. Dobos Elzával kezdett találkozgatni, majd jegygyűrűt is kapott Dénestől. Elza és Dénes esküvőjén Marlenka azt kívánta, hogy Elzának ne lehessen gyermeke. Átka beteljesült, sőt, azt is megtudjuk, hogy Elzánál 45 éves korában méhnyakrákot diagnosztizáltak, és abba halt meg, még a rendszerváltás előtt. Marlenka és Dr. Dobos séta közben elevenítik fel múltjukat, Dr. Dobos csak most, idős korára tudja meg a meghiúsult randevú tisztátalan körülményeit.

A regény vége felé szintén egy madár-epizód ékelődik a szövegbe: ezúttal egy feketerigón akad meg Panni szeme, amely nem tud szárnyra kapni, de Cipzár segítségével segítenek neki a magasba röppenni.

Ha már a nyitóképről szóltunk, érdemes felidéznünk a regény utolsó fejezetét, amelyben Marlenka három gyermekével a temetőkertbe mennek, és ahol Marlenka édesanyjának a következőket mondja: „Most már elengedheted a kezünk, mi is elengedjük a tiéd. Olyan sokáig láncoltad magad hozzánk, most végre szabad vagy. Nem cipelhetjük tovább a fájdalmad, de emlékezünk rá, és soha nem felejtjük el. Ki kell szabadulnunk a múltból, hogy a jövő ösvényére léphessünk.” És abban a pillanatban megláttak az égen egy felhőcsodát, „amiben benne volt a világ összes fájdalma és öröme.” „Végre felhővé válhattam, végre felhő lettem. Hogy milyen apró és törékeny a családom ott lent. Mégis ők a leghatalmasabbak és legerősebbek a földön.” (Kiemelés az eredetiben.)

Finy Petra lírai alkata is átsüt a regény egészén, csak hogy egy pár kiragadott mondatát idézzük, amelyekkel old a szigorú narráción. A pulzusemelkedésről szólva: „olyan, mintha az ütőerekben lepkék verdesnének.” „A karácsonyi kaktusz olyan volt, mint egy vérző növényfüggöny.” „Az ízlelőbimbók virágba borulnak és kinyílnak.” „A hálószoba viszont külön életet élt: itt bomlottak ki az érzelmek, hajtottak ki a színek, borultak virágba az illatok.” „Leginkább a tűzliliomokat szerette, azok mintha lángra lobbantották volna a bensőjét, hogy elégessék a felesleges és túl fájdalmas érzéseket. De feküdt ő rózsaillatban is vagy kardvirágok ágyában.” „Gyönyörű intarziás szavakat vésett… Mondatsebeket ejtett szerte a zongora testén. Jeleket hagyott. Üzeneteket, amelyek arra emlékeztették, hogy nem élheti a mások által ráosztott életet. A zongora úgy nézett ki, mint egy háborús sebesült, akit mondatokkal terítettek le.” „Hallgatták a lombokat, ahogy zenélnek. Ahogy az ágak hegedülnek, a levelek zongoráznak, ahogy a virágok szirmai hárfáznak.”

A szinte rokonként sürgölődő-forgolódó cukrászlány, Náncsi próbálja képviselni a valóságot, a jelenben levés, a jelenvaló lét állapotát. A „tiszta ész” kritikája szerint szólja meg az egyes családtagokat is, ő nyitja fel a szemüket a hiábavaló, traumatizált múltidézésre. A regény Epilógusa is a Náncsi, elég már címet viseli, amelyben Panni, habár szörnyű fóbiája van az autóktól, beül Cipzár mellé, és elhajtanak a jövő útfelező végtelenjébe.

Finy Petra regényének kiadói fülszövege identitástörténetként határozza meg a művet, amelyben a főhősöknek „hosszú utat kell bejárniuk ahhoz, hogy rájöjjenek, kik is ők valójában.” Azt gondoljuk, a szerző jól találta meg az arányokat: a regénynek mind a 300 oldala képes fönntartani az olvasó kíváncsiságát: mozaikszerűen kell összeraknia az emlékdarabokat, amelyekről az egyes szereplők által értesülünk, és amelyekből a végén olyan felhőalakzat születik, amely tovaúszik az emlékezet pókhálós égboltján.

(Athenaeum, 2019)