A macskám Pasolinit olvas címmel jelentek meg Tóth Erzsébet Babérkoszorú-díjas költő publicisztikai írásai a Nap Kiadó gondozásában. A pályatárs és nemzedéktárs Gróh Gáspár e gondolatokkal bocsátja útjára az új könyvet: „Tóth Erzsébet szellemi szabadságharca bizonyítja, hogy igenis van remény: esendő emberségünk, létezésünk nagyobb szabású esemény annál, mint amilyennek láttatni akarják velünk.” – Borbély László interjúja.

Borbély László: Kritikusai és méltatói szerint költészetén kezdettől átsugárzik, hogy élni és írni ugyanazt jelenti az Ön számára. Publicisztikai gondolatai mögött is ott van a megélt valóság? Ezt azért is kérdezem, mert rögtön az első írás, a Birodalmak árnyékában első mondatában elárulja, hogy „Nem az író dönti el, miről akar írni, az író egész addigi élete, sorsa határozza meg választását”.

Tóth Erzsébet: Gondolataim mögött a valóság és a képzelet, de inkább úgy mondanám, a látomás együtt jelentkezik. Egymással összefonódva alakul ki a vers, s bár írtam már verset megrendelésre, a líra inkább magától jön… Sokszor nehezen, de aztán elragad az inspiráció, s akkor előfordul, hogy egész ciklusokat írok, szinte szállok a magam alkotta szöveggel. Versekkel kezdtem a pályámat, és ez a műfaj a legnagyobb szabadságot adja az alkotáshoz. Publicisztikát is szinte pályám elejétől kezdve írok, de nálam a kispróza, novella is ebbe a kategóriába tartozik. Írtam már olyan publicisztikát, amit sokan versként olvastak. Ilyen a Koszorúk idején című írás, amit azok az emberek ihlettek, azok a névtelenek, akiket ritkán ünnepelnek, de teszik a dolgukat, és ők a társadalom építőkövei. Több megbecsülést szeretnék nekik. Két kifejezetten publicisztikai kötetem jelent meg, a Szívhangok és a Hidegbéke, az inkább esszéket tartalmazó Camus napsütése és a mostani A macskám Pasolinit olvas mellett. Visszatérve a kérdés utolsó részére: természetes, hogy az alkatom, habitusom, egyéniségem, és egész addigi életművem határozza meg az írásaimat. Nem fordulhatok másfelé. Például egy almafa nem teremhet egyszer csak barackot. Datolyát főleg nem. Az emberi szellem organikus egység, a szülőföld, a szülők, a gyerekkori tájak, a szellemi közeg alakít. De legfőképp, azt hiszem, a történelem a meghatározó. Annyira már ismerem határaimat, hogy eszembe sem jutna „sikerkönyvet” írni. Vagyis a nehezebb utat választom, másnak nincs értelme. Hiszem, hogy értéket hozok létre, és az ritkán hoz azonnali sikert. Ha két-három számomra fontos ember azt mondja, jó, amit írok, nekem az a siker.

BL: Költeményeinek egyik visszatérő motívuma az a törekvése, tán nem túlzás azt mondani, „igéje”, hogy legalább lélekben begyógyítsa a sebeket, amelyek az elsődleges értékeken – például szerelem, hit, barátság, hazaszeretet – estek és esnek. A mostani kötetben publikált írásairól is elmondható ugyanez?

TE: Ezt sem határoztam el. Így alakult. Már az első verseskönyvemben írtam egy hajléktalanról, 1979-ben, amit valójában nagyapám ihletett, aki nem volt ugyan hajléktalan, de nagyon nehéz sorsa volt, mint minden felmenőmnek. Begyógyítani az ő sebeiket csak egy „igazságosabb társadalom” tudná. Ők a ’45-ös földosztáskor kaptak hat hold földet, s azzal boldogan gazdálkodtak, dolgoztak látástól vakulásig, és soha nem panaszkodtak. Nekik ez óriási felemelkedés volt a cselédsors után. Aztán jött a téeszesítés – beléptek ugyan a téeszbe, de hamar feladták, beköltöztek egyik lányukhoz Nyíregyházára. Ott kisebb területen ugyan, de életük végéig gazdálkodtak. Alig ismertem náluk harmonikusabb kapcsolatot, az ő házasságuk egy életen át tartott. „Szerelem, hit, barátság, hazaszeretet” – vannak fontosabb dolgok? Méltóság, tisztességes élet, a család megmaradása, gyűlölködés nélküli élet. Ezekről szól minden igazi irodalom, vagy főleg ezek hiányáról. A brutalitásról, az idegenektől való félelemről, a létbizonytalanságról, a méltó emberi életért való kapaszkodásról. Mert hiába fejlődik szinte minden, ha közben az ember sérül. 

BL: A kötet írásaiban a rendszerváltás jelképes íróalakjai közül kiváltképpen szépen emlékezik Csoóri Sándorról, Csurka Istvánról vagy Csengey Dénesről, akiknek arcait jól ismerte. Rátalált életüknek olyan közös igazságaira, amelyeket úgy érzi sikerül kimondani, érzékeltetni?

TE: Számomra ők jelentették a példát: minél közelebb hozni a személyes, igazi, cenzúrázatlan gondolatot, ami este az ágyban elalvás előtt foglalkoztat, vagy a legintimebb környezetben vállalt eszméinket elmondani a közösség előtt. Magyarán a politikai korrektség mocsarából kiutat a tiszta beszédhez. Egymás előtt – egy nemzet tagjaként – nem beszélhetünk mellé. Ők politikusként is azt tették, amit íróként. Nem hazudni, mert az emberek szomjaznak az igazságra, a politikusok kacifántos gondolatai között is szeretnének eligazodni. Hiteles emberekkel hitelesíteni a történelmi változásokat! Ezt akarták, persze, hamar kikezdték őket. A tiszta, egyenes beszéd sorsa mindig a legnehezebb. Csengey Dénes egyik legnagyobb mondata volt: „Európába, de mindannyian!” Nos, még mindig ott tartunk, hogy az ország nagy része még Magyarországtól is messze van, és nem ők tehetnek róla. Igyekeznek, belefeszülnek, hogy boldoguljanak, de nem megy. Hármukban talán az a közös, hogy „használni akartak, nem tündökölni” – ahogy Váci Mihály megfogalmazta. Sok író csak tündököl, utazgat, díjakat szerez magának és a haverjainak, de a megszomorítottak és megnyomorítottak tőlük fel is fordulhatnak. Még olyanok is vannak, akik csak álcának használják az emberbaráti szólamokat, politikai célból. Őket rezsimfüggő íróknak nevezem. „Az én vezérem bensőmből vezérel” – írta József Attila.

BL: Izgalmas ciklus az Önarckép könyvekkel című, melybe nem hagyományos értelemben vett recenziókat, sokkal inkább szubjektív olvasónaplókat, reflexiókat közöl mások mellett Bartis Attila, Kontra Ferenc, Kurt Vonnegut, Pier Paolo Pasolini művei kapcsán. Ezek az olvasmányai formálták is az önarcképét vagy egy az egyben visszatükrözték a már kialakultat?

TE: Természetesen ez kölcsönös. Egy nagy író olvasása után más ember leszek. Akarom vagy sem: hatnak rám. Közben azért a saját, legmélyebb hangom – a stílusom – szép lassan kialakul. Egy fő célom volt: nem akarok hagyományos, tudományos kritikát írni. S mivel hazudni sem szeretnék, csak a számomra értékes könyvekről írok, vágyom rá, hogy minél többen elolvassák ezeket a műveket. Mert az író, vagy költő, amellett, hogy saját önarcképét rajzolgatja, amellett még ennél fontosabb dolgot is tesz: népnevelő. Nem azért, mert különb bárkinél, hanem azért, mert kapott pár üres oldalt, amit teleírhat gondolataival. Az a minimum, hogy ne írjon hülyeségeket. Ennyivel tartozik hazájának, és az elődeinek. És persze az én saját kánonom is kirajzolódik a lapokon. Ennek külön örülök, mert sajnos nagyon sok hivatásos kritikusról kellett megállapítanom: „Na, ez is a KÁNON lakája.” Úgy értem: a hivatalos kánoné. Attól is függ, melyik a hivatalos? Melyik az „ellen-kánon”? Ez utóbbi jelenleg erősen átpolitizált.

BL: Szüntelenül azért ír, mert mondanivalója van: milyen alkotói tervei vannak a jövőre nézve?

TE: Nagy fába vágtam a fejszémet, illetve a számítógépemet hamarosan le kell cserélnem, mert nem sokáig bírja már, amivel most terhelem: életem történetét írom. Eddig is azt tettem, mert fantáziám alig van, de most egy újabb megközelítésre találtam. Visszamegyek az időben húsz-harminc vagy még több évet, és akkori naplóim, leveleim alkotják az alapot, úgy is mondhatnám, a csontvázat, amire fölrakom a visszaemlékezéseimet – a visszaemlékezéseimet újraértelmezem a mai események fényében. Miközben a mai életem is megjelenik, a szomszéd szobában fekvő majdnem kilencven éves Édesanyámmal. Így próbálom megérteni: ki voltam, ki vagyok, miért lettem olyan, amilyen? Nagyon nehéz munka, „mélységes mély a múltnak kútja”, de érdekes foglalkozás. És olykor fájdalmas. A fájdalmat nem lehet megúszni.